- Hát igen, kicsit sokan vannak itt – mondta
bocsánatkérően Richard.
Aaron igyekezett nem túl feltűnően vigyorogni. Nem szólt,
inkább a hegycsúcsot nézte.
Ágnes elengedte a vállamat:
- Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan. – Biztosan
állsz a lábadon? Nyitva tudod tartani a szemedet?
- Persze – mondtam, és léptem egyet. Vagyis én azt
gondoltam, hogy lépek, de a lábam erről nem vett tudomást. Nagyon gyorsan
kezdett közeledni a sziklás hegyoldal az arcom felé, de az utolsó pillanatban
Aaron félkézzel elkapott. Milyen jó, hogy amikor nagyon kell, akkor azért
mindig van, aki elkap.
Leültettek a földre. Richard vizet adott a kulacsából,
aztán a fejemre is öntött belőle. Jót tett a hűvössége. Kezdtem tényleg
magamhoz térni.
- Egy csomó fura népséget láttam, akik mind hozzám
beszéltek. Kik voltak ezek?
- Az itteni Szellemi népek, a valósak és a képzeltek is.
Örültek, hogy találtak valakit, aki érzékeli őket, és el akarták mondani neked,
amit tudnak – mondta Richard. – Be akartak vonni a saját világukba. Nem rossz
szándékúak, de elég erőszakosak lehetnek, ha te elbizonytalanodsz.
- És miről akartak velem beszélni? Nem is értettem a
nyelvüket.
- Ha sikerült volna valamelyik csoportra ráhangolódnod,
akkor valószínűleg megértetted volna őket. De ez amúgy nem a te dolgod, ők nem
a te csoportodhoz tartoznak. Csak a karkötő miatt azt hitték, hozzájuk érkeztél
küldöttségbe. Ezért bolydult fel az egész hegy. Ha csak egy-egy csoport lép
veled kapcsolatba, akkor nem ilyen ijesztő a helyzet. Alapvetően kedvesek és vendégszeretőek.
Na, erről inkább nem mondtam ki, hogy mit gondolok. Nem
akartam Richardot megbántani. Aaronra néztem, aki még mindig vigyorogva bámulta
a hegytetőt. Azt hiszem, az ő véleménye jobban hasonlított az enyémhez.
Ágnes elgondolkozva simogatta a fehér sziklatömböt, amin
ült.
- Én is hallottam őket – mondta maga elé. – Tényleg
kedvesek és jó szándékúak. De a többségük olyan… olyan butaságokat mond. Nem
lehet komolyan venni őket, pedig ők nagyon komolyan veszik magukat. De látszik
a tanácsaikból, hogy fogalmuk sincs arról, hogyan zajlik a valódi élet. Amiket
olyan nagy lelkesen tanácsolnak, azoknak a nagy része csak.. csak.. – kereste a
megfelelő szót, és helyette Aaron fejezte be a mondatot:
- … csak falvédőszöveg. – Aaron mosolygott, és érződött
rajta az igyekezet, hogy ne legyen bántó éle a szavainak. - Bocs, Richard, tényleg nem a vitát akarom
újrakezdeni. Tisztelem az itteniek igyekezetét, és most én is éreztem, hogy milyen
nagy bennük a segítő szándék. De hát közben a levegőben lebegnek. A többségük
sosem élt a Földön, fogalmuk sincs arról, hogyan hat a lélekre ez a nehéz
anyagi test. Nem ismerik az emberi érzelmek erejét. Nem ismerik a szenvedélyt.
– Ágnesre nézett, és én is éreztem, ahogy az az erős, nagy energia újra
megjelent köztük. – Akik pedig éltek a Földön, azok egy olyan ideális korra
emlékeznek, amit nem tudunk visszahozni. Persze, milyen szép lenne, milyen jó
lenne… de nem lehet. Az a múlt már elmúlt. Az idő is más lett, a Föld is, és az
emberek ma már nagyon másként működnek, mint régen.
Én mindegyik ilyen kedves okostojásnak azt javaslom, hogy
jöjjön le ide, anyagi testbe, és mutassa meg. Ne csak dumáljon róla a szellemi
magasságából. Onnan fentről könnyű. Tessék, itt a pálya, idelent egyenlők a
feltételek. Jöjjön le közénk, és bizonyítsa be, hogy nem csak falvédőszöveg,
amit üzen. Valósítsa meg, legyen példa az élete. Akkor elhiszem, és megemelem
előtte a kalapomat. Vagy a kardomat. Vagy amit akar.
Nevettünk. Richard is szerencsére velünk nevetett. Aztán
csak annyit mondott, nem túl hangosan, inkább csak magának:
- Hát én itt vagyok. És próbálkozom…
Aaron odalépett hozzá, megölelte hosszan, férfiasan.
Aztán a szemébe nézett:
- Elismerem, és egészen jól csinálod. És te nem is
dumálsz róla sokat. Mit kívánsz, mit emeljek előtted?
Richard csak mosolygott, a fejét rázta, mert azt hiszem,
nem akart megszólalni. Mintha könny csillogott volna a szemében.
Úgyhogy helyette Aaron gyorsan felkapta Ágnest, forgott
vele egy kicsit, majd eljátszotta, mintha el akarná ejteni. Ágnes nevetett meg
kiabált, hogy rakja már le. Aztán persze csókolózás lett a vége.
Ez legalább valóságos volt. Valódi hangok, valódi
nevetés, valódi öröm. Valódi csók.
Azt hiszem, ezért is jó embernek lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése