Machu Picchura nincsenek szavaim. Mert ismerős minden, de
hogyan lehet elmondani, leírni azt, amit én más szavakkal olyan jól ismerek.
Ahol tudom, miért állnak úgy a kövek, ahogy állnak, melyik épület mire való
volt, tudom, kik és hogyan építették, mit gondoltak közben, sőt emlékszem, mit
énekelnek, amikor formázzák ezeket a kőtömböket.
Nincs kedvem ilyen földi, esetlen és semmitmondó szavakat
keresni ahhoz a csodához, ami engem az otthonomhoz köt.
Én itt akarok maradni.
És megvárni a megmentő űrhajót.
Azt ígérték, jönni fog.
Itt majd kivárom.
Itt nem kell félnem ismeretlen támadóktól. Tudom, hogy
ide nem jöhetnek ártó szándékkal még az én itteni népemből sem. Ez egy
megszentelt hely. Itt nem lehet harcolni.
Ez más érzés volt, mint Stonehenge köveinél. Pedig azt az
én népem építette. Ott logikusabb lett volna, ha elborít ez a honvágy.
De az a hely már csak rom volt, és emiatt inkább
fájdalmas emlék. Az elhagyatottságra, a kudarcra emlékeztetett. Ott valamit nem
sikerült megőriznünk. Ott harc volt, békétlenség, szétszakítottság és
védtelenség.
De ez a hely, Machu Picchu városa most is erős volt.
Máshogyan erős, mint az Uralkodók nagy piramisai Egyiptomban. Azok hivalkodva
hirdettek egy olyan ősi hatalmat, aminek a tulajdonosai már nem is voltak
jelen.
Ez a hely itt a fennsíkon a hegyek ölelésében őrizte az
erőt. Nem hirdette, nem mutogatta messziről. Magában őrizte, és megtartotta
akkor is, ha az őt használók már szintén elhagyták a bolygót. De az örököseik
itt vannak.
Ez az energia itt van. Stabilabban, egységesebben, mint
azokon a helyeken, ahol eddig jártam.
Ez a hely tud védettséget adni, meleget adni, és ha kell,
otthont biztosítani addig, amíg megjönnek értem azok, akiknek az a dolguk, hogy
ránk találjanak.
Én itt maradok.
Én innen akarok hazamenni.
Haza akarok menni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése