113. Mexikó, Mexikóváros

Gyors volt az út, délben már ott is álltunk Mexikóváros nyüzsgő forgatagában. Nem volt túl meleg, de nagyon párás, fülledt volt a levegő, azonnal nyirkosnak érezte az ember a bőrét, a ruháját. A repülőtérről a szállodába mentünk. Aztán Aaron és Ágnes egymásra nézett, és Aaron azt mondta:

- Akkor nézzük meg a végét.

Ágnes bólintott. 

Elindultunk. Nem tetszik ez nekem, hogy ennyire egymással vannak elfoglalva, ennyire értik egymás gondolatait. Én meg csak pislogok, és kérdezni se nagyon merek, mert olyan komolyak mindketten.

Úgy volt, hogy szerelmesek egymásba, nem? De ha ilyen szomorú összenézésekkel jár a szerelem, akkor az mégse lehet olyan jó dolog.

Oké, érzem, hogy ott van köztük az a nagyon erős érzés, olyan, mintha össze is nőttek volna tőle. Jó, jó, de azért én is itt vagyok. Időnként rám is figyelhetnének.

Mentek előttem az utcán, kézenfogva, magukba merülve, mintha nem is érdekelné őket, hogy ott baktatok a hátuk mögött. Ezzel az erővel maradhattam volna a szállodában is. Persze, dehogy maradtam volna, nem tudnék nyugodt lenni, ha nem látom őket. Richard olyan aggódva engedett el minket, hogy azóta folyton azt figyelem, honnan csaphat le ránk valami veszély. Például az a vérszomjas Holdistennő, Coyolxauhqui. Hogy micsoda neveik voltak! De ezek legalább különlegesek, nem úgy, mint a mostani tucatnevek.

Mexikóváros központi részén jártunk, régi épületek között, szűk utcákon. Aztán kiértünk egy nagy térre, elmentünk egy hatalmas templom előtt.

- A Catedral Metropolitana – mutatott a nagyon díszes, domborművekkel teli épületre Aaron. Jó, ezek szerint még emlékszik rá, hogy itt jövök mögöttük. De a templom nem különösebben érdekelt. Túl cifra volt az én ízlésemhez, és túl hivalkodó. Mint aki harsányan bizonygatja a gazdagságát meg a felsőbbrendűségét.  A begyűjtött információim szerint a kereszténység eredetileg a szerénységről és a világi bűnöktől való elfordulásról szólt. Hát ez nem nagyon tükröződött ezen az épületen.  

Aztán alig hagytuk el a látványos katedrálist, Aaron és Ágnes megállt egy utcasarkon. A nagy, magas házak között egy feltúrt telek sötétlett. Fekete kövek, félig kiásott falak, romok. Mint egy temető.

- A Templo Mayor romjai – mondta Aaron.

Aha, egy másik templom. Na, ebből meg alig látszott már valami. Csak a félig föld borította alapok, meg pár szobor, például két színes kőkígyó. Ez meg azért nem tetszett. Ha Nagy Templom volt, akkor hova lett a dicsősége? Hova lett az istene?

Körbesétáltunk, aztán bementünk a sötét falak közé. Akkor jöttem rá, hogy ez a híres azték templom volt. Még a repülőgépen olvastam egy prospektusban, hogy a régi azték birodalom fővárosa ugyanitt volt, ahol most a modern Mexikóváros. A régit Tenochitlánnak hívták, és a Templo Mayor volt a legszentebb helye. A spanyolok lerombolták a régi épületeket, majd felépítették a kövekből az új várost, ami már az övék volt. Aztán 1978-ban megtalálták a házak alatt eltemetve ennek a templomnak a maradványait. 

Hát, lehet, hogy mégsem volt jó ötlet a hódítóktól ide építkezni. Vagyis a mexikóiak számára jó volt, mert így valójában megmaradt a múltjuk. Azon a földön jártak, ott éltek, ahol az őseik. A gyökereiket láthatatlanul meg tudták őrizni. A spanyolok így mégsem tudtak mindent elfoglalni. És így a hódítók is csak ebbe a régi múltba tudtak gyökeret verni. Ettől lett ilyen szívós ez a nép. Bár nem csoda, hiszen valójában a Harcosok büszke népéhez tartoznak.