110. A vihar után

Reggel szikrázó napsütés, felhőtlen, tiszta kék ég és még mindig dühösen csapkodó hullámok fogadtak a parton. A levegő már megnyugodott, de az óceán még fehér tajtékosan őrizte a tegnapi dühét.

A hófehér homok tele volt mindenféle hordalékkal, bűzös, zöldesfekete algacsomókkal, törött kagylóhéjjal, leszakadt pálmalevelekkel.

Richard alkalmazottai már takarítottak, és rakták újra a helyükre az egymásra borogatott asztalokat, napozóágyakat.

Az egyik pálmafa alatt különös csoport üldögélt. Richard, Aaron és Ágnes. Bár mindegyikük világos ruhában volt, úgy néztek ki, mintha egy sötét felhő borult volna rájuk. Mint akik feje fölött még nem múlt el a vihar.

Fogtam egy felborult széket, odavittem, és leültem melléjük. Bármiről is van szó, én is tudni akarok róla.

Nem is figyeltek rám. Aaron lehajtott fejjel, érzelemmentes, zárt arccal bámult maga elé, szorosan fogta Ágnes kezét, aki Richarddal nézett keményen farkasszemet. 

- Ez akkor is őrültség – mondta Richard. – Neked semmi közöd hozzá!

- De igen – felelte határozottan Ágnes. Még a hangja is más volt, mint korábban. Mélyebb, komolyabb. Mintha idősebb lett volna. – Az én népem közül való volt. Ő is Angyal volt. Én is az vagyok. Jogom van vállalni az ő bűnét.

- Te jó ég, micsoda jogokra tudnak hivatkozni az Angyalok! Persze, jogod van helyette meghalni? Mártírrá válni?

- Ha ezzel lehet rendezni a múltat, akkor igen.

- De az akkor egy férfi bűne volt. Egész más energiákkal, más vágyakkal. Hogyan vehetnéd át az ő tettének a következményét?

- Nálunk nem számít, hogy férfi vagy női testben vagyunk. Te is tudod, Richard, az Alapítóknak ez mindegy volt. Olyan érvekkel akarsz meggyőzni, amikben te sem hiszel igazán.

Richard lehajtotta a fejét. Nem válaszolt. Ágnes folytatta, jóval békítőbb hangon.

- Köszönöm, hogy aggódsz értem. Köszönöm, hogy figyelmeztetni akarsz. De tudom, mit vállalok. És én nem Holly vagyok. A lányod sokkal józanabb. Ő jól választott társat. Én más úton járok, mint ő. Ne félts engem helyette is.

Richard nagyot sóhajtott, aztán Aaronra nézett:

- De miért most? Annyi időt megéltél már ezzel a múlttal, miért most akarod lezárni? Igazán élhetnél még.

- Nem meghalni megyünk – nézett fel Aaron.

- De ez akkor is öngyilkosság. Szinte biztos öngyilkosság.

Aaron szeme megrebbent, rám pillantott, és nekem eszembe jutott a jelenet a Huayna Picchu csúcsán. Amikor majdnem elszálltak Ágnessel.

- Lehet, hogy az lesz. De akkor ez legalább értelmes halál lesz. 

Most már én is érteni akartam, miről beszélnek. Bármiről is döntöttek, az rám is tartozik.

- Hova megyünk és miért?

- A következő helyszínre, Mexikóba, Teotihuacanba. A társadért – mondta nyugodtan Aaron.

- És mi ez a vita köztetek?

- Nincs vita. Mi hárman megyünk, Richard nem jön velünk.

- De igen – mondta Richard.

- Nem – ismételte meg Aaron. – Nem rád tartozik.

- De akkor Peterre sem. Ez a Harcosok és az Angyalok meccse. Legalább a fiút ne keverjétek bele!

- De én menni akarok velük!

- Nem lesz baja – mondta Aaron. – A karkötője már nagyon erős, meg fogja védeni. És lehet, hogy megtalálja a társát. Peter vissza tud jönni.

Elhallgatott, átölelte Ágnest. Aztán újra Richardhoz fordult:

- Ha mi nem jövünk vissza, kísérd el őket a maradék két helyre, és aztán a Tanács elé. Ennyit kérek még tőled.

- És ha nemet mondok? Ha mostantól nem vagyok hajlandó a kisujjamat sem mozdítani érted?

- Akkor majd Peter valahogy megoldja. Végül is nála van a Parancsnoki karkötő. Már nem féltem.  

Kezdett elegem lenni abból, hogy a fejem fölött beszéltek rólam, meg egy olyan veszélyről, amit nem értettem. Tudni akarom, mi ez!

De hiába kérdeztem, egyikőjük sem akart válaszolni. Mintha meg se hallottak voltak. Mindegyikük benne volt a saját döntése zárt világában. 

A Nap már melegen sütött, a hullámok egyre békésebben futottak ki a lassan tisztuló fehér homokra. A társaságból már többen kijöttek a partra, és nézték a tegnapi vihar nyomait. Judy meg Ahmed lelkesen gyűjtötték a színes kagylóhéjakat a víz szélén. 

Körülöttünk meg csak a nagy, süket csönd.

Aztán Richard megmozdult, dühösen beletúrt a hajába, sóhajtott, és Aaronra nézett.

- Makacs és fafejű vagy. Elvárom, hogy visszagyere te is, mert nem fogok óvodás csoportot kísérgetni a világ másik felére. Ezt te ígérted meg nekik, úgyhogy kapd össze magad, és éljétek túl ezt a hülyeséget.

Aaron is elmosolyodott:

- Oké, igyekezni fogunk. – Lazított végre a merev tartásán, és kényelmesebben elhelyezkedett a fotelban. – Mesélnél valamit Peternek a régi történetről? Ehhez te értesz igazán.