Szóval közeledett az öt óra, el kellett volna hagyni a
várost. Én ültem a kőfalon az Intihuatana mellett a hegycsúcson, többiek ott
álltak körülöttem. Szerintem nagyon jó néztünk ki, öt színes ponchós alak a
szent kő mellett, mint akik éppen egy kis szertartásra készülődnek az istenek
tiszteletére.
Én tényleg szívesen énekeltem vagy táncoltam volna valami
ősi rituálé szerint, ha ezzel ide lehetne vonzani egy űrhajót.
Ott tartottunk, hogy én maradok. Ők mehetnek, ahova
akarnak.
Láttam, hogy Aaron és Richard tehetetlenül összenéz. Egy
perui idegenvezető felszólt a főtérről, hogy zárnak, indulnunk kell. Richard
válaszolt, hogy oké, máris megyünk.
Mire visszafordultak felém, már nem láttak. Bekapcsoltam
a pajzsot, és láthatatlanná tettem magam. Ez nekem így tökéletes. Így nyugodtan
maradhatok. Mellesleg tudtam, hogy Aaron azt tervezi, hogy a gyűrűjével
elkábít, és úgy visznek el.
Hát most nem tud.
Aaron dühösen fújt egyet. Richard megkérdezte, hogy akkor
most mit csináljanak. Hagyjanak itt? Én láthatatlanul, de jól hallhatóan
helyeseltem. Igen, hagyjanak itt, hagyjanak békén. Haza fogok jutni. Innen
akarok hazamenni.
Ágnes azt mondta, hogy ha lehetne, szeretnének ők is itt
maradni még egy napot. Judyval úgysem tudtak mindent megnézni, túl kevés volt
ez a pár óra. Fel akartak mászni a város fölött magasodó nagy hegycsúcsra, a
Huayna Picchura is, de 13 óra után már nem engedték át őket az ösvényre vezető
kapun. Azt mondták nekik, hogy az út legalább két-három óra, és már nem érnének
zárásra vissza. De őket nagyon érdekli az a különleges ösvény.
Richard bólintott, hogy megoldható, van egy szálloda
idefent, a bejárat mellett, vagy ha ott már nincs hely, akkor lent, Aguas
Calientesben, a kisvárosban biztosan találnak szállást.
Ebben végül is mindannyian megegyeztek, és a
türelmetlenkedni kezdő, szegény idegenvezető nagy megkönnyebbülésére elindultak
a kijárat felé.
Végre egyedül maradtam. Csak én és a város. A hegyek, a
szél és az ismerős kövek. És odalent a füves téren néhány békésen legelésző
láma. Ők nagyon jó társaságnak tűntek.
Elcsendesedett a környék, elvonult a zajos turistasereg. Sötétedni
kezdett. Odafent a felhők között egy sas keringett. Sajnos, csak egy madár, és
nem egy űrhajó.
Gyorsan hűlt a levegő, hideg volt a szél. Most, hogy
senki sem láthatott, átültem a szent kő, az Intihuatana egyik fotelszerű
mélyedésébe. Jól beburkolóztam a ponchómba, mélyebben a fejembe nyomtam a
kalapot. Így már nem zavart a hideg. A hátam mögött éreztem a sziklatömb
ismerős, otthonos, védelmező erejét.
Jó hely ez itt. És lehet, hogy éjszaka megjön értem a
mentőhajó.
Néztem a lassan felfénylő csillagokat, és azt
találgattam, melyik fénypont lesz az, amelyik végre elindul felém.
Aztán elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése