123. Teotihuacan, a Nap piramis tetején

Sergio elégedett arccal nézett körül. Én vártam a kétségbeesett sikolyokat, a lefelé rohanó embereket. De senki sem mozdult. Minden ember ugyanabban a testhelyzetben maradt, ahogy a lövés előtt volt. Mosolygó arcok, beszédre nyitott szájak, lépés közben a levegőben maradt lábak. Néma csönd idefent, és odalent is. Az úton is megállt az élet. Az egész környék fagyos mozdulatlanságba dermedt.

Csak Sergio mozdult. Odasétált egy fiatal párhoz, akik éppen egy csók közepén álltak meg. Alaposan megvizsgálta őket, közel hajolva az arcukhoz. Aztán felemelte a pisztolyát, és lőtt. A golyó mindkettőjük fején áthatolt, véres cafatokra robbantva a fél arcukat. A kövekre roskadtak. Sergio az ő testüket is a fal szélére húzta, aztán hagyta legurulni a mélybe.

Azt akartam hinni, hogy ez is csak mozi. Csak egy film. Az előbb is filmet láttam, ez is az. Ennek is jó vége lesz majd.

De nem tudni hinni magamnak, bármennyire is akartam.

Ez valóság volt.

Tudtam.

Véres valóság.

Aaron hangja nagyon rekedt volt.

- Mit akarsz? – kérdezte. Ettől most jobban megrémültem, mint az előbbi lövéstől. Aaron hangjában reménytelenség volt. És láttam, hogy ő és Ágnes is mozdulatlan. A testük ugyanúgy bénultan állt, mint a többieké. Csak az arcuk élt.

Sergio odasétált Aaron elé, és azzal a kegyetlen vigyorgással egészen közelről a szemébe nézett.

- Már mondtam, mit akarok. Az Őrzőket. Kellenek nekem.

- Nem tudom, hol vannak.

- Dehogynem. Tudom, hogy tudod, csak nem akarod elmondani nekem. De nem probléma, vannak itt elegen. Nekem van időm. Nekik talán már nem sok.

- Nem ölhetsz meg mindenkit! Téged is köt a Törvény.

- Melyik is? Az, amelyiket te sem szoktál betartani?

- Ezért kitiltanak a Földről.

- Ugyan már! Ne a magad mércéjével mérj engem! Nekem megvan a magamhoz való eszem. - Sergio magabiztos arccal sétálgatni kezdett a mozdulatlanná dermedt emberek között. - Bevallom, hogy amikor legutóbb abban az európai városban találkoztunk, nem volt szerencsés a taktikám. Igaz, akkor azt hittem, saját testben menekülő Őrzőket kell megtalálnom, ezért volt nálunk tűzfegyver. Azzal pedig nem lődözhettünk össze-vissza, főleg nem egy olyan csöndes és unalmas országban.

De most jó helyen vagyunk. Itt most én is otthon vagyok. És hát ugye, igazán sajnálatos lesz, hogy a csúnya drogkartellek belekeverték a háborújukba a szegény ártatlan turisták tömegeit. És éppen itt, Teotihuacanban, a leghíresebb helyszínen. Micsoda csapás az idegenforgalomra! De hát volt már ilyen. Terroristák, drogkereskedők, mindannyian csúnya, érzéketlen emberek. Egyiptomban is milyen látványos volt pár éve a támadás. Itt is majd lehet országos gyásznapot tartani. De semmi gond, a Szent Szűz biztosan örömmel fogadja az ártatlanokat a túlvilágon. - Azzal Sergio megállt egy idősebb nő mögött, aki az unokájának nyújtott egy palack vizet. Aztán újra lőtt. És ezt a testet is legörgette a falon.

Ágnes hangtalanul zokogott Aaron mellett.

- Meddig akarod ezt folytatni? – kérdezte tompa hangon Aaron.

- Amíg meg nem tudom, amit akarok. Hol vannak az Őrzők? – És választ sem várva lőtt. Most egy fiatal fiú rogyott össze.

Nem tudtam gondolkodni. Nem tudtam mozdulni. Aztán becsuktam a szemem, hogy megszabaduljak a rémisztő látványtól. Kényszerítettem magam, hogy higgadtan átgondoljam a helyzetet. Aaron nem fogja megmondani a választ. És itt még sokan fognak meghalni, ha ez így folytatódik. Ki kell találnom valamit. Nekem kell segítenem, mert látom, hogy Aaron és Ágnes tehetetlen.

Mit tegyek? Mit tehetek?

A Pajzs. Ki kell terjesztenem mindenkire. Ágnes házában is működött. Sergio lövései ellen védeni tud.

Erősen koncentráltam a pajzsra. Akartam, hogy nagy és erős legyen.

De nem történt semmi. A karkötő nem engedelmeskedett nekem.

Kétségbeestem. Rémült voltam, dühös, és tehetetlen. De akartam valami megoldást találni. Kell, hogy legyen valami lehetőség. Muszáj. Nem halhat meg ennyi ember miattunk!

Úgy döntöttem, közelebb megyek Sergióhoz. Emlékeztem rá, hogy a legelején, Ágnes házánál Aaront le tudtam lökni a létráról a pajzs erejével. Ha más fegyverem nincs is, de Sergiót is le tudom lökni a mélybe. És akkor megmenekülünk.

Lépni akartam, de a lábam nem mozdult. Nem kívülről jött a hatás, nem Sergio dermesztett meg úgy, mint a többieket.

Engem a saját pajzsom bénított meg.

Nem engedett mozdulni. Nem engedett beleavatkozni.

Tehetetlen voltam.

A saját Pajzsom foglya voltam. 

122. Teotihuacan, a Nap piramisa

Mentünk felfelé. A Nap már magasan felettünk járt, egyre melegebb lett. Szél sem fújt. A levegő egyre fülledtebbé vált, és úgy éreztem, minimális mennyiségű szabad oxigén maradt a vízmolekulák között. Talán ha sikerülne kopoltyút is növesztenem a tüdőm mellé, könnyebb lenne. A következő testetöltésnél erre is gondolni fogok, bármelyik bolygón is kerüljön rá sor.

Aaron meg Ágnes nyugodt léptekkel haladt mellettem. Ők bezzeg nem izzadtak. Pedig én is belőlük vagyok, de mostanában Ágnes akkorát változott, hogy ezt már nem tudtam követni. Na, mindegy, majdcsak rájövök én is, hogyan lehet könnyebben működtetni ezt a fizikai testet.

De egyelőre inkább csak nehezebb lett a haladás. Nem emlékszem pontosan a fizikai törvényre, de nem kellene könnyebbnek lenni a testemnek, ha magasabbra jutok? Hol is kezdődik a súlytalanság? Még nem a következő lépcsőfoknál? 

Elszenvedtem magamban jó ideig, mert panaszkodni mégsem akartam a két edzett kísérőmnek. A lépcsősornak meg csak nem akart vége szakadni. Sőt, az utolsó szakasz már olyan meredek volt, hogy úgy éreztem, ha kicsit jobban hátradőlök, akár le is gurulhatnék. Kár lenne, ha már eddig felcipeltem ezt a testet.

Időnként megálltam, mintha a tájat nézném, és közben igyekeztem pótolni a hiányzó oxigént. A kilátás egyébként tényleg nagyon szép volt. A Hold piramisról a mozifilmen vetített régi, élő várost láttam, most meg a zöldellő erdőt, a szomszéd falu apró házait és a távoli hegyeket. És az előttünk húzódó széles sugárutat, az épületek négyzet alakú romjaival. A turisták tarka tömegét odalent a téren, meg itt a lépcsőkön mellettünk.

Már majdnem felértünk, amikor kattant a karkötőm. Nem értettem, mi történt. A rezgése már jóval korábban leállt, mint aki befejezte a feladatát.

Körbenéztem, és láttam magam körül a gyöngyházszínű fényt.

A karkötő megint láthatatlanná tett. De miért? Újabb mozi kezdődik? Aaron azt mondta, vége van, rendben vannak.

Próbáltam tudatosan kikapcsolni a pajzsot, de nem reagált.

Vajon el tud romolni egy ilyen karkötő? És hol a szerviz, ahol megjavítják?

Oldalra néztem, és kezdtem rosszul érezni magamat.

Láttam, hogy Aaron feszülten figyeli a környéket, a mellettünk elhaladó embereket, és halványan világít a gyűrűje. Szorosan fogta Ágnes kezét.

Baj van. A fenébe!

Most mi jön?

Felértünk a piramis tetejére. Itt volt egy széles, körbefutó egyenes rész, középen meg egy alacsonyabb kőhalom, az egykori szentély lapos maradványa. Erre a kis halomra is föl lehetett menni, többen innen fényképezkedtek, vagy nézték a kilátást. Legalább tucatnyi turista, férfiak, nők és gyerekek álltak idefent. Látszólag minden békés volt. A Nap sütött, a táj ott terült el alattunk.

Aztán a kőhalom mögül lassan elősétált Sergio. Elegáns öltözékben, és a kis fekete bajusza alatt olyan vigyorral, ami leginkább a csörgőkígyó mosolyára hasonlított.

- Adios, amigos! Mi tartott ennyi ideig?

Meghűlt bennem a vér. Most nem éreztem a hőséget, csak a hideg borzongást. A karkötő újra halkan kattant, és egy vastag, kékes színű búra zárult körém. Elszigetelt a külvilágtól. 

Sergio nagyon magabiztosnak látszott. Aaron arca pedig nagyon merev lett. Közelebb húzta magához Ágnest.

- Mit keresel itt? – kérdezte Aaron fojtott hangon.

- Rátok vártam, amigos. De késtetek. És azt én rossz néven szoktam venni.

- Semmi közöd hozzánk!

- Ó, dehogynem, tisztelt azték isten úrfi. El méltóztatott felejteni, hogy ebben az üzletben nekem is van érdekeltségem. Úgy, ahogy az összes többi teremtésben is.

- Nem neked. Csak a többi Főnixnek, a Teremtőknek.

- Ugyan már! Ahol teremtenek, ott valaminek pusztulnia is kell. És amit megteremtenek, az a jó alapanyag a pusztításra. Hol máshol lehetne ilyen jó helyem, mint a Harcosok teremtésénél!

- Tollaskígyó teremtett minket. A testvéred. Nem te!

- Most mit lovagolunk itt a részleteken? A családban maradt a dolog. A lényeg, hogy én itt vagyok, a kedves testvérem viszont távolabbra helyezte át a székhelyét. Ha jól emlékszem, ebben nektek is nagy részetek volt, ugye?

- Már rendeztük a múltat.

- Igazán? Akkor az tartott ennyi ideig? Már azt hittem, valami bajotok esett. Igazán kár lett volna értetek.

Aaron aggodalmasan nézett körbe, a vidáman beszélgető turistákra.

- Mit akarsz? Itt sokan vannak körülöttünk. Beszéljük meg a dolgot, és hagyjuk békén egymást.

- Hát jó, ha neked ennyire sürgős a dolog. Keresek valakit. Valakiket. Azokat az idegen Őrzőket, akiket a múltkoriban védelmeztél.

Aaron arca meg sem rezzent. Ágnes is mozdulatlan maradt.

- Semmi közöd hozzájuk – felelte nyugodt hangon Aaron.

- Miért, neked mi közöd van hozzájuk? Ők törvénytelen betolakodók. A Tanács keresteti őket. Megszeged a Törvényt miattuk?

- Azt teszek, amit akarok.

- Hát persze. Hiszen szabad ember vagy. Szabadságodban állt elpusztítani egy népet is, ugye? Mert a kedves Angyal barátnőd precíz fordítása kissé túl konkrétra sikerült. – Most Ágnesre vigyorgott azzal a csörgőkígyó képpel.

- Rendeztük a múltunkat azokkal, akikre tartozik – mondta Ágnes.

- Olyan biztos vagy benne? Nem lehet, hogy csak a könnyebb utat választottátok? A múltat olyan könnyű megbocsátani és megbocsáttatni. Olyan távoli már az egész, ami történt. De vajon a jelen bűnével hogyan tudnál élni?

- Nem értem, mit akarsz – mondta Ágnes.

- Jó. Akkor megmutatom. – Azzal gyors mozdulattal előrántott az öltönye zsebéből egy pisztolyt, és tarkón lőtte az előtte álló turistát. A férfi összerogyott. Sergio belerúgott, és a test legördült a piramis meredek falán, véres nyomot hagyva maga után.

Mindenki dermedten állt.

Az ősi kövek újra embervértől piroslottak.

121. Teotihuacan, a Nap piramisa előtt

Odaértünk a Nap piramis előtti térhez. Itt is sok turista álldogált, fényképezett, vagy csak kifulladva pihent a lépcsősor megmászása után. Vagy erőt gyűjtött előtte. Indián árusok igyekeztek rábeszélni őket a vásárlásra.

Egyszer csak valaki megrángatta a kezemet. Lenéztem. Egy barna szemű, négy év körüli indián kiskölyök vigyorgott rám nagy bátran, valahonnan a térdem magasságából.

- Senor, vegyél karkötőt. A mamám csinálta, nagyon szép! – és nyújtotta felém a színes trapézmintás, szőtt karkötőt.  

Elnevettem magam. Ágnes is odanézett, ő is elmosolyodott.

- Tényleg szép karkötő. Hol a mamád? Veszünk tőle.

Az apró harcospalánta határozottan megfogta a kezemet, és odavezetett minket a kőfalon üldögélő, népviseletbe öltözött asszonyhoz. A nő hátára kötve egy fél év körüli csecsemő aludt békésen, amíg az anyja egy kis kézi szövőszéken gyors mozdulatokkal készítette a tarka szövetszalagot. Mellette egy vászondarabra kiterítve ott pompázott a változatos mintájú árukészlete.

- Mama, a senorita vásárolni akar – mondta a kissrác. Az asszony mosolyogva felnézett, és rámutatott a vászonra.

- Tessék csak, válogasson nyugodtan.

Rámeredtem a kezére. A csuklóján egy bronzszínű karkötő volt, kék kövekkel.

Nem szóltam, csak eléje tartottam a bal karomat. Az én karkötőm rezgett. Biztos, hogy az övé is jelzett. De úgy tett, mint aki nem vesz róla tudomást.

- Maga is szeretne egyet, senor? Sokféle van, biztosan talál olyat, ami tetszik. 

Aaron összehúzott szemmel figyelt, aztán megkérdezte:

- Honnan van az a fém karkötője?

Az asszony láthatóan zavarba jött.

- Csak egy régi emlék, semmi különös. Nem értékes egyáltalán. Csak olcsó utánzat.

- Minek az utánzata?

Erre nem válaszolt. Hirtelen felkapta a szövőszéket, összefogta a vászondarabot, és felállt.

- Bocsánat, senor, mennem kell. Gyere, Pedro, indulunk! – és nyújtotta a kezét a gyereknek.

De Aaron fogta meg a csuklóját.

- Beszélnünk kell.

- Nincs mit mondanom maguknak, senor. Dolgom van.

Aaron arca megrándult, és csodálkozva nézett le. A kis Pedro éppen jól bokán rúgta, és nagyon harciasan nézett fel rá.

- Ereszd el az anyukámat! Én vagyok az ő testőre. Vigyázok rá.

Aaron elnevette magát, és elengedte a nő kezét.

- Ne félj, nem bántjuk az anyukádat. – Aztán a nőhöz fordult. – Nem akarjuk kényszeríteni semmire. Nem kell velünk jönnie, ha nem akar. Csak tudni szeretnénk, jó helyen járunk-e, hogy ne keressünk tovább fölöslegesen.

A nő arcán csökkent a feszültség. Előbb Aaronra nézett, aztán Ágnesre, végül rám. Aztán a karkötőmön állt meg a tekintete.

- Azt hittem, már nem jönnek értem. Olyan sok idő telt el azóta.

Kiengedtem a levegőt a tüdőmből. Most jöttem rá, hogy egy ideje visszatartottam a lélegzetemet. Tehát mégis ő az. A következő társunk.

Juanitának hívják, és itt él a szomszéd faluban. Hat hónapja a szülésbe halt bele. A társam akkor lépett bele a testébe. És azóta anya lett. A kis Mariának és a bátor Pedrónak az anyja. Van egy rendes férje, akinek majd a szíve szakadt meg, amikor azt hitte, elveszítette a feleségét és a meg sem született gyerekét. És aki azóta is lesi a kívánságait, és minden este hálaimát mond a Guadalupei Szűznek, amiért csodálatos módon visszaadta az ő szeretteinek az életét.

És Juanita velük akar maradni.

Aaron neki is elmondta, mint Peruban Ramónnak, hogy ha itt marad, akkor valószínűleg hosszú ideig nem fog tudni visszajutni a saját bolygójára. Ez a világ nagyon szorosan köti az itt meghalt lelkeket. Az Anyagi eredetű csoportok tagjai ritkán váltanak át másik bolygóra.

Juanita megsimogatta a nyugodtan szuszogó csecsemő fejét, aztán mosolyogva az aggodalmasan figyelő Pedróra nézett.

- Maradok. Nekem ez megéri.

Aaron azt mondta, rendben van. A szükséges információt már letöltötte a Parancsnoki karkötő. Ha a Tanács eddig nem találta meg őt, ezután sem fogja. Nekünk meg nem kötelező elmondanunk, hogy találkoztunk vele.

Juanita nagyon boldognak látszott. Mindegyikőnknek akart adni egy-egy karkötőt ajándékba. Elfogadtuk, de Aaron ragaszkodott hozzá, hogy ki is fizesse. Már indultunk, amikor még odaintette magához Pedrót, és egy nagyobb címletű bankjegyet nyomott a kezébe:

- Ez a bátor testőrnek jár. Igazán jól csinálod.

Pedro büszkén szaladt vissza az anyjához a pénzzel.

Mi pedig nekiindultunk a Nap piramis hosszú lépcsősorának. 

120. Teotihuacan, a két piramis között

Leértünk az utolsó lépcsősoron is. Ahogy jöttünk egyre lejjebb, fokozatosan halványult el körülöttünk a régi világ, és ahogy leért a földre a lábunk, újra a jelen díszletei között találtuk magunkat. Ez jóval szürkébb és színtelenebb volt, mint a korábbi képek.

De ez legalább valóságos volt. Itt engem is láttak, nem csak nézője voltam mások filmjének.

Árusok ajánlgatták újra nagy hangon a portékájukat. Egy turista majdnem fellökött, mert hátrafelé lépegetve kereste a legjobb képbeállítást. A barátnője lelkesen pózolt a kamerának az egyik kősoron ülve. Sokan fotózták a Hold piramis látványos tömbjét. Hát, ha látták volna az előző mozit, akkor lett volna igazán mit megörökíteniük. 

Aaron és Ágnes egymást ölelve nézett vissza a csúcsra. Aztán Aaron rám mosolygott:

- Na, hogy tetszett?

- Egész jó volt – mondtam férfiasan közömbösen, mint aki nem is izgult nagyon az előadás alatt. – És ezzel vége is van? Elrendeztétek a múltatokat, ugye?

Aaron és Ágnes egymásra néztek, és egyszerre bólintottak.

- Igen, vége van – mondta Aaron. - A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de az érzéseinket igen. Már nincs bennünk bűntudat, és nincs bosszúszomjas szereplő sem a hátunk mögött. Ezt rendeztük végre. Továbbra is sajnálom azt, amit elrontottam, de már nem menekülök a múltam elől. – Felnézett a Hold piramisra, aztán a másik, jóval nagyobb építmény felé fordult. - Ezzel vissza is tértünk a jelenbe. Akkor irány a Nap piramis. Ott tudjuk lezárni végleg a múlt energiáit. Az a pont a történet végén. Ott rögzíthetjük le az eredményt.  

Én is odanéztem. Hát, az ennél is magasabb egy lépcsősor, legalább hatvan méteres, vagy több. És biztos, hogy ott sincs lift.

Na, mindegy. Majdcsak feljutunk oda is.

Elindultunk visszafelé a széles úton, a sok turista között.

Aaron megkérdezte:

- És mi van a karkötőddel? Működik?

Először nem is értettem, mire gondol. Persze, hogy működik, az előbb is láthatatlanná tett. De közben feltűnt, hogy egy ideje, mióta újra a jelenben vagyunk, valami rezeg a csuklómon.

Ja, a karkötő. Pontosabban a Parancsnoki karkötő, ami éppen az információkat gyűjti. És közben valószínűleg hívja a társamat. Merthogy én eredetileg ezért vagyok itt, és nem mozifilmet nézni. Az csak a bónusz volt az úthoz.

Oké, igyekeztem a saját dolgomra koncentrálni. Most, hogy elmúlt a vész, foglalkozhatunk végre az eredeti küldetésemmel.

Körbenéztem, és kíváncsian vártam, hogy az itteni társam milyen emberi testben fog felbukkanni. 

119. Teotihuacan, küzdelem a Hold piramis tetején

Aztán a nagy hangzavarban valami változott. Meghallottam Ágnes hangját. Aztán Aaronét is. Ők eddig némán védték magukat, csak a nő meg a papok üvöltöztek, és a kardok csattogtak.

Most Ágnes ismételni kezdte azt, amit az előbb mondott:

- Sajnálom. A mi hibánk. Kérlek, bocsássatok meg.

És közben változott a mozgása. Korábban csak elhajolt az ütések, szúrások elől, villámsebesen mozgott, forgott, hajlongott. Most viszont keményen odatette a karját az obszidián kés elé.

- Sajnálom – mondta. A teste körül élénk rózsaszínű fény sugárzott, és a penge csattanva megállt a bőrénél. De nem hatolt bele. Nem sebezte meg.

Pördült egyet, a következő papot egy rúgással állította meg.

- A mi hibánk volt. – Máris hajolt, és lendült a karja a következő ütés elé.

- Bocsássatok meg!

És a záporozó ütések, villanó pengék között azt mondta hangosan és higgadtan:

- Köszönöm.

És küzdött tovább, ezeket ismételve.

Aaron is hasonló módon harcolt. Az ő legfőbb ellenfele a dühöngő nő volt, az ő kardcsapásait igyekezett hárítani, és közben a pajzsával védte magát az oldalról, hátulról támadó késes papoktól.

Aaron is ezeket mondta:

- Sajnálom. Az én hibám volt. Bocsáss meg!

És amikor időnként szemtől szembe került a nővel, belenézett a dühtől eltorzult arcába, és azt mondta neki határozott és nyugodt hangon:

- Szeretlek.

Hát, én semmi szeretnivalót nem láttam rajta, de Aaron szájából ez valahogy mégis őszintén hangzott. 

És egyszer csak csillapodni kezdett a küzdelem. Lassabban mozogtak a támadók, de nem a fáradságtól.  Mintha kezdett volna más gondolat is megjelenni a fejükben, nem csak a vad bosszúvágy. Időnként megakadt a karjuk a levegőben. Aztán először csak egy pap állt meg, aztán még egy, és egyre többen hagyták abba a harcot. Oldalra léptek, és leengedték a késüket.

Ágnes körül ritkult a tömeg. Ő rendületlenül folytatta a mondókáját és a pörgését, míg végül elfogytak körülötte a támadók. Mindegyik pap állt már, csak a nő harcolt Aaronnal. De ő is sokat változott. Egyre szebb lett. Tényleg.

Minden egyes alkalommal, amikor Aaron kimondta neki, hogy „Szeretlek”, a nő arca szelídült és szépült. Fokozatosan lefoszlott róla a düh, a gyűlölet, és alóla egy jóval kedvesebb vonású arc bukkant elő. Karcsúbb lett a teste is, és már nem kőből faragottnak látszott.

Aztán egyszer az ő keze is megállt. Egy darabig még magasra tartotta a kardot, de már nem mozdult.

Aaron viszont leengedte a kardját, a földre dobta a pajzsot, és odalépett egészen közel a nő elé. Szerintem veszélyesen közelre. Védtelen volt a feje fölött magasodó pengétől. A nő szemébe nézett, és halkan, nyugodtan újra elmondta:

- Nagyon sajnálom. Az én hibám volt. Kérlek, bocsáss meg. Szeretlek.

A nő kezében megvillant a kard, nekem a szívverésem kihagyott egy pillanatra. De aztán leengedte a kezét, hagyta, hogy a kard csattanva a földre essen. Kitárta a két karját, és átölelte Aaront.

- Te harcias, szemtelen kisöcsém! Jó, hogy visszajöttél.

- Örülök, hogy itt lehetek, nővérem.

És ölelték egymást szorosan.

Ágnes végignézett a papok csapatán. Ő is megismételte a szövegét:

- Sajnálom. A mi hibánk volt. Bocsássatok meg.

A papok némán meghajtották előtte a fejüket.

- Köszönöm – mondta Ágnes, és ő is fejet hajtott.

Én meg nagyon örültem ott a nézői székemben. Kedvem lett volna tapsolni, de aztán mégsem tettem. Ki tudja, hátha mégis meghallanak, és talán rossz néven vennék a tetszésnyilvánításomat. Lehet, hogy ez az ő privát mozijuk volt.

De magamban megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy vége a műsornak, és szerencsére hepiend lett. Kissé hatásvadász és szirupos ez a befejezés, de üsse kő. Jobb, mint a véres, feldarabolós változat. A lényeg, hogy ezek szerint létezik olyan finálé, ahol mindenki boldogan életben marad.

Aaron és Ágnes megfogták egymás kezét, és kiléptek a piramis szélére. Mellettük ott állt a megszépült nő, mögöttük a papok. Lent a téren a tömeg nagy éljenzésbe tört ki. Akkor láttam, hogy a piramis hosszú lépcsősorán harcosok serege sorakozott fel. Az egyik oldalon jaguárbőrbe öltözött, pajzsos, kardos férfiak álltak, a másik oldalon sasfejű sisakot, tollas köpenyt viselők. A Jaguár-lovagok és a Sas-lovagok.

Az ő sorfaluk között lépdeltünk lefelé az emberek örömujjongása közben a lépcsőkön. Igaz, hogy engem nem láttak, de én is élveztem a helyzetet. Most jó volt, hogy ilyen hosszú a lépcsősor. Uralkodónak éreztem magam.

Jó, tudom, hogy csak egy film az egész, de azért lehet élvezni.