Visszasétáltunk a kocsihoz a parkolóba. Szerencsére a
hegyről lefelé már nem láttam több fura alakot. Csak a békés táj volt
körülöttünk. A többiek időnként rám néztek, hogy megvagyok-e, velük vagyok-e. Megbeszéltük,
hogy ha bármilyen emberszerű lényt látok, szólok nekik. De csak a szokásos
egy-két kiránduló jött, akiket szerencsére Aaronék is ugyanúgy láttak, mint én.
A parkoló melletti téren kis asztaloknál többen árultak
helyi emlékeket, képeslapokat, kulcstartókat, festményeket. Az egyik fa alatt
egy mosolygós fiatal nő előtt kristályokból készült ékszerek voltak, szépek,
színesek, csillogóak. Ágnes odament, és válogatni kezdett közülük. Azonnal nagy
beszélgetésbe kezdtek az eladóval a különböző kövekről, a hatásukról. Aaron is odalépett, és én is. Erre a nő
elkezdett furcsán viselkedni. Meg-megrándult a feje, pislogott, hunyorgott,
köhintett egy-kettőt, és többször megakadt a beszédben. Arrébb akartam menni,
mert zavarni kezdett, és úgy tűnt, én is zavarom őt, amikor megfogta a kezemet.
Na ne – mondtam magamban. Ma már eleget ráncigáltak,
tessék engem békén hagyni. Itt van Ágnes, ő Angyal, vagy Richard, ők szívesen
eltársalognak eszement alakokkal is. Én ezt inkább kihagyom.
- Nagyon különleges az energiája – mondta a nő. –
Megnézhetem a tenyerét?
- Nem – feleltem határozottan, és kihúztam a kezemet a
szorításából. Közben segélykérően néztem Aaronra. Reméltem, hogy ő is azt
látja, amit én, egy átlagos, amúgy kedves arcú, de túl tolakodó nőt. És nem egy
újabb fura hegylakót.
- Miért, milyen energiát érez? – kérdezte érdeklődve
Ágnes. Ugye mondtam, hogy ő szívesen beszélget bármiről.
- Nem tudom megfogalmazni, de ismerőset. Nagyon ismerős
energiát.
Erre viszont Aaron is felfigyelt. Láttam, hogy végignézi
a nőt. Huszonéves volt, kedves, mosolygós, gödröcskés arccal, nagy barna
szemekkel és hullámos, gesztenyebarna hajjal. Színes csíkos, laza pamutpóló
volt rajta és egy világos vászonnadrág. És rengeteg ékszer. Gondolom, a saját
reklámja is volt egyben. A nyakában több sorban különböző kristályokból fűzött
láncok lógtak, a fülében hosszú türkiz fülbevalók, az ujjain több gyűrű, és
mindkét csuklóján több karkötő is. Hegyikristály, rózsakvarc, ametiszt, türkiz.
Hoppá! És egy bronzszínű karkötő kék kövekkel!
Aaron a karkötőre mutatott, és látszólag közömbösen
kérdezte:
- Ilyet is árul?
A nő mosolyogva megrázta a fejét.
- Nem, ez nem eladó. Ez emlék egy kedves barátomtól.
Hűha – gondoltam. Csak nem lett valami baja az itteni
társunknak? Odaadta volna a karkötőt valaki másnak? Vagy meghalt?
- És hol van most ez a barátja? Elutazott? – kérdezte
Ágnes, és láttam, hogy ő is nagyon figyel. A nőre koncentrált, mintha a
gondolataiban akarna olvasni.
- Hát, úgyis mondhatjuk – felelte ő kissé bizonytalanul,
és megint furcsán rángatózni kezdett a szeme.
- Beszélhetnénk vele? – Aaron hangja váratlanul nagyon
határozott lett. Ez nem kérdés volt, inkább utasítás.
A nő meglepő módon reagált. A feje lecsuklott a
mellkasára, vett pár gyors, hangos lélegzetet, majd kissé zavaros szemmel
felnézett.
- Helló, ismerjük egymást? – kérdezte tétován. Más volt a
hangja, mint az előbb. És máshogy tartotta a fejét is. A két kezét ernyedten
lógatta, mint aki nem igazán ura a testének. Ez nem az előbbi életvidám nő
volt.
Aaron megfogta a csuklóját, amin a karkötő volt, aztán az
enyémet is, és összeérintette a két karkötőt. Éreztem, ahogy egy erős
energialöket átcsap a másikra.
A nő hirtelen kihúzta magát, és sokkal éberebben és
értelmesebben nézett először a karkötőkre, aztán ránk.
- Ó, végre rám találtatok. Nagyon elvesztem itt a
káoszban.
Na, szóval megvan. Ő a társunk. De miért van ilyen gyenge
állapotban?
Most, hogy kissé magához tért, már el tudta mondani, hogy
mi történt vele. Nagyjából az, mint énvelem. Idejött, és ő is elveszett a
sokféle nép között. Csak neki nem volt a közelében egy Angyal, hogy visszahúzza
a biztos talajra. Elfelejtette, hogy ki ő és miért van itt.
Nem csodálkoztam rajta.
A hegyen bolyongott szédelegve, mert csak arra
emlékezett, hogy nem oda tartozik, de arra nem, hogy akkor mit keres ott, és
hol máshol kellene lennie. A hegylakók sem tudtak neki segíteni. Akkor jött ez
a lány, Judy. Ő képes időnként érzékelni a szellemi létezőket is. Az egyik
hegylakó szólt neki, hogy itt van egy elveszett lélek. Judy megsajnálta, és
befogadta a testébe, úgy, ahogy az emberek a kóbor kutyákat szokták megsajnálni
és hazavinni. Azóta itt él benne. Kissé kábán, gyengén. De időnként jól
elbeszélgetnek egymással.
Na, és akkor most mit kezdjünk ezzel a helyzettel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése