120. Teotihuacan, a két piramis között

Leértünk az utolsó lépcsősoron is. Ahogy jöttünk egyre lejjebb, fokozatosan halványult el körülöttünk a régi világ, és ahogy leért a földre a lábunk, újra a jelen díszletei között találtuk magunkat. Ez jóval szürkébb és színtelenebb volt, mint a korábbi képek.

De ez legalább valóságos volt. Itt engem is láttak, nem csak nézője voltam mások filmjének.

Árusok ajánlgatták újra nagy hangon a portékájukat. Egy turista majdnem fellökött, mert hátrafelé lépegetve kereste a legjobb képbeállítást. A barátnője lelkesen pózolt a kamerának az egyik kősoron ülve. Sokan fotózták a Hold piramis látványos tömbjét. Hát, ha látták volna az előző mozit, akkor lett volna igazán mit megörökíteniük. 

Aaron és Ágnes egymást ölelve nézett vissza a csúcsra. Aztán Aaron rám mosolygott:

- Na, hogy tetszett?

- Egész jó volt – mondtam férfiasan közömbösen, mint aki nem is izgult nagyon az előadás alatt. – És ezzel vége is van? Elrendeztétek a múltatokat, ugye?

Aaron és Ágnes egymásra néztek, és egyszerre bólintottak.

- Igen, vége van – mondta Aaron. - A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de az érzéseinket igen. Már nincs bennünk bűntudat, és nincs bosszúszomjas szereplő sem a hátunk mögött. Ezt rendeztük végre. Továbbra is sajnálom azt, amit elrontottam, de már nem menekülök a múltam elől. – Felnézett a Hold piramisra, aztán a másik, jóval nagyobb építmény felé fordult. - Ezzel vissza is tértünk a jelenbe. Akkor irány a Nap piramis. Ott tudjuk lezárni végleg a múlt energiáit. Az a pont a történet végén. Ott rögzíthetjük le az eredményt.  

Én is odanéztem. Hát, az ennél is magasabb egy lépcsősor, legalább hatvan méteres, vagy több. És biztos, hogy ott sincs lift.

Na, mindegy. Majdcsak feljutunk oda is.

Elindultunk visszafelé a széles úton, a sok turista között.

Aaron megkérdezte:

- És mi van a karkötőddel? Működik?

Először nem is értettem, mire gondol. Persze, hogy működik, az előbb is láthatatlanná tett. De közben feltűnt, hogy egy ideje, mióta újra a jelenben vagyunk, valami rezeg a csuklómon.

Ja, a karkötő. Pontosabban a Parancsnoki karkötő, ami éppen az információkat gyűjti. És közben valószínűleg hívja a társamat. Merthogy én eredetileg ezért vagyok itt, és nem mozifilmet nézni. Az csak a bónusz volt az úthoz.

Oké, igyekeztem a saját dolgomra koncentrálni. Most, hogy elmúlt a vész, foglalkozhatunk végre az eredeti küldetésemmel.

Körbenéztem, és kíváncsian vártam, hogy az itteni társam milyen emberi testben fog felbukkanni.