109. Vihar a szigeten

Éjszaka nagy szélzúgásra ébredtem, és arra, hogy valaki türelmetlenül és hangosan kopogtat a szobaajtómon. Richard alkalmazottai mindenkit felkeltettek, és a központi nagy házba irányítottak. A szigeten az volt a legstabilabb épület. A meteorológiai erőjelzés szerint nagy trópusi vihar közeledik felénk, az eleje már ide is ért. A szél olyan erős volt, hogy csak nekifeszülve, előredőlve tudtam haladni a két ház közti rövid szakaszon is, és közben bőrig áztam. A lámpák pislogó fényében lehetett látni, hogy az eső szinte vízszintesen szakad, a pálmafák majdnem a földig hajoltak. A hullámok messze kicsaptak a partra, felborogatva a napozóágyakat és az asztalokat.

A középső házban összegyűlt a kis csapatunk és a sziget személyzete. Nagy deszkalapokkal és zsalukkal takarták be az ablakokat és az üvegajtókat. Ott ültünk, feküdtünk takarókba burkolózva a fotelekben, heverőkön és a szőnyegen is.

A vihar egyre hangosabban zúgott körülöttünk, dörgött, villámlott, időnként a nagyobb széllökésektől meg-megremegett az egész ház.

Még nem éltem át földi vihart. Az én bolygómon sohasem tombol így a természet.

Ez félelmetes volt, azt hiszem. Én mégsem féltem. A természettől sosem félek. Az én népem úgy tartja, hogy a természeti erők mi vagyunk. A föld, a szél, a víz, a villám, a fák, a növények mind a mi testrészeink.  Ezek néha kalimpálhatnak össze-vissza, mint most itt is, de attól még az én részeim maradnak.

Láttam, hogy Ágnes szorosan Aaron mellé bújt, de aztán nyugodtan elaludt a nagy égzengés közben. Ő sem félt. Aaron szokás szerint figyelő állapotban töltötte az éjszakát. Margaret mama békésen kötögetett, Jani szintén békésen hortyogva aludt. Ahmed a padlón kuporgott, rémülten összerezzent minden nagyobb csattanásra, és amennyire lehetett, igyekezett Aaron közelébe húzódni. Ramón eleinte aggodalmasan nézegette a ház fagerendáit, de valószínűleg elég erősnek találta őket, mert aztán nyugodtan bóbiskolt az egyik fotelban, csak időnként a hangosabb dörrenésekre pislantott fel. Judy viszont hisztériás sikoltásokkal kísérte a külső hangzavart, és mindenféle angyalok és szellemi lények segítségéért imádkozott. Aztán Richard talált neki egy jóképű, kreolbőrű és szélesvállú pincérfiút az alkalmazottak közül. Odahívta Judy mellé, és azt mondta, hogy Gabriel az őrzőangyalok közül való, és majd ő vigyázni fog rá. Nem tudom, hogy a fiú tényleg az Angyalok népéből való volt-e, de a védelmező szerep bejött neki. Judy az ő karjába kapaszkodva már jóval halkabban kommentálta a kinti eseményeket.

Az itteni személyzet megszokhatta a viharokat, mert a többségük nyugodtan üldögélt és halkan beszélgetett, voltak, akik kártyáztak, vagy aludtak a fal melletti párnákon.   

Richard gondos házigazdaként igyekezett mindenkire figyelni, a vendégekre és az alkalmazottaira is. Ide-oda járkált, pár emberrel időnként ellenőrizték deszkalapok, zsaluk rögzítését, és a kinti helyzetet.

Én csak figyeltem. A szélzúgást, a hullámverés nagy csattanásait, az eső súlyos, dobpergésszerű hangjait a tetőn és a falakon, a hatalmas dörrenéseket, amiktől minden megrezdült körülöttünk. Hallgattam, mit mond a Természet. 

Nem tudtam mindent lefordítani, de az egyértelmű volt, hogy keményen káromkodott.

Valahogy úgy, ahogy Richard Egyiptomban. Mindketten egy gonosz törpét szidtak, aki csak önmaga érdekeit képes nézi, aki romokat és pusztulást hagy maga mögött, aki érzéketlenül tapos át másokon. Akinek semmi sem számít, csak önmaga kielégíthetetlen élvezete. Aki nagynak akarja látni magát, pedig valójában csak egy törvénytelen trónbitorló. Egy hiányérzettel teli, elveszett gyerek. Egy pusztítani vágyó, sértett, gonosz kis törpe.

Richard akkor a taxiban Paul miatt szitkozódott. 

Most a Természet egy másik felfuvalkodott kiskölyökre volt dühös.

Az emberre.

De azt hiszem, hogy itt az emberek nem értik a Természet beszédét. Pedig igazán elég hangosan mondta.