92. Mount Shasta másodszor

A tömeg fojtogató volt körülöttem, az érthetetlen hangzavar elkábított. A napfény is megváltozott, és amikor az égre néztem, ellipszis alakú, fénylő testeket láttam a magasban. Hasonlítottak a mi űrhajóinkra, de ugyanolyan furcsán mások voltak, mint ahogy ezek az alakok is csak hasonlítottak az általam ismert emberekhez. De nem azok voltak.

Mindegyik nekem magyarázott, az egyik erre akart húzni, a másik arra. A táj is máshogy nézett ki, a talaj helyenként átlátszóvá vált, és a lábam alatt a mélyben kanyargós barlangjáratokat láttam.

És Aaron nem volt itt. Se Richard, aki azt mondta, ismeri ezt a helyet, ezt a népséget.

Most nem segített a karkötő sem. Próbáltam felhúzni a pajzsot, meg is jelent a fénylő kék burok, de ezeknek az alakoknak nem számított. Észre se vették, ugyanúgy járkáltak körülöttem továbbra is, úgy látszott, nem hat rájuk, nem is érzékelik.

Kezdtem bepánikolni. Ez más volt, mint amikor lőttek ránk, más, mint Sergio vagy Paul gonoszul vigyorgó képét bámulni. Azokban a helyzetekben tudtam, mi a baj, azt is, hogy vagy túléljük, vagy belehalunk.

De itt azt sem tudtam, mibe keveredtem.

A tömeg ráadásul egyre nőtt körülöttem, a hegy továbbra is ontotta magából a különféle alakokat, akik mind rám akaszkodtak, nekem meg elképzelésem sem volt, hogy mit akarnak tőlem.

Ha csak annyi lenne a vágyuk, hogy hallgassam meg őket, az rendben van, de már egy ideje mindegyik folyamatosan beszél, és egyiken sem látszik, hogy esetleg a mondanivalója végére jutna. Jó lenne egy névsor meg stopperóra, mindenki kap három percet, aztán hagyjanak végre visszajutni a saját ösvényemre.

 De sajnos nem csak magyaráztak, hanem belém is kapaszkodtak, és húztak valamerre. Az egyik csoport most sikeresebb volt ebben a kötélhúzásban, amiben én voltam a kötél szerepében, és elkezdtünk veszélyesen közeledni egy földben tátongó üreg széléhez.

Na ne! Oda aztán nem akarok lemenni! Lehet, hogy náluk ez a vendégszeretet, de kösz, inkább nem kérek belőle. Majd talán egyszer, srácok, de most nem vagyok vendégséghez öltözve.

Próbáltam kiszabadítani a karomat, de túl sokan csimpaszkodtak belém. Aztán az egyik alacsony alak még el is gáncsolt – ez igazán sportszerűtlen húzás volt -, és én fejjel előre zuhanni kezdtem lefelé.

Fények villództak a szemem előtt, kristályok csillantak meg, aztán tűntek el a sötétségben, a mélység örvénylett körülöttem, és lassan elvesztettem minden biztos pontot kívül és belül is. Nem maradt semmi kapaszkodóm, már tiszta gondolatom sem. Csak zuhantam a semmibe.

Aztán végre elkezdett egy pont világosodni a nagy feketeségből. Egyre nagyobb lett, egyre fénylőbb, végül egy hatalmas rózsaszín gömbbé vált előttem. És megszűnt a zuhanás.

Álltam a sötétségben, és a rózsaszín fényből Ágnes ragyogó alakja rajzolódott ki. Mosolygott, mind a két kezét a vállamra tette. A szemembe nézett, és határozott hangon azt mondta:

- Ébredj, Peter! Nyisd ki a szemed!

Meg akartam jegyezni, hogy nyitva van a szemem. De ekkor éles, nappali fény öntötte el a tájat körülöttem, és rájöttem, hogy most van nyitva a szemem. Az előbb tehát mégis csukva volt.

Kissé hunyorogva körbenéztem. Ott álltam az ösvényen, mellettem Aaron és Richard, előttem a mosolygó Ágnes, még mindig a vállamon a két keze. 

Sziklák, bokrok, fenyők, napsütés meg az enyhe szél. Ez mind megvolt. De sehol sem voltak különös alakok. Felhőtlen kék ég, semmi más, és madárcsicsergés. Nincs zsivajgó népség.

Visszakerültem a családi kirándulás kellemes és eseménytelen világába.

És mi volt ez a másik világ?  

91. Mount Shasta először

Reggeli után kocsiba ültünk, és elautóztunk a 14 kilométerre levő hegy lábához. Onnan egy táblákkal jelzett turistaúton indultunk neki az emelkedőnek. Szép napsütés volt, nyári meleg, de az enyhe szélben kellemes volt a haladás. Felettünk hívogatóan magasodott a hegycsúcs.  

Kisebb-nagyobb sziklák, fenyőfák, alacsony bokrok, néha sárga virágok között haladtunk a jól kitaposott ösvényen, végre újra fenyőillatú, tiszta levegőben. Ahogy egyre feljebb jutottunk, egyre szélesebbre nyílt a kilátás a lenti, zöldellő, sík vidékre, a kisváros tarka házaira, a távoli, kékes hegyvonulatra.

Csöndben haladtunk. Nagyon békés volt minden, madarak csicseregtek a fákon, az széllökésektől időnként halkan felzúgtak a fenyők.

Idilli környezet, a leírása is olyan, mint egy alapfokú fogalmazási gyakorlat. Akárcsak egy házi feladat: Családi hétvégénk története, bevezetés, tárgyalás, befejezés. Ne feledkezzetek meg a hangulatfestő jelzőkről, gyerekek! És a végén vonjátok le a tanulságot: ugye, milyen egészséges dolog a szabadban kirándulni.

A karkötőm már a hegy lábától kezdve halkan, alig érzékelhetően zizegett, töltötte le az információkat, de ezekből most nem láttam semmit, nem is zavart a dolog. A kristályok tették a dolgukat.

Megmondta Richard is, hogy ez csak egy kellemes kirándulás lesz, semmi több. Ide is eljöttünk, ha már ez a helyszín is a többi között volt. Élveztem a szép természetet magam körül, és igyekeztem kizárni a fogalmazási kényszeremet, hogy belül folyamatosan kommentáljam azt, amit látok.

Aaron és Ágnes egymás mellett haladtak elöl az ösvényen, én középen, Richard mögöttem.

Néha kellett csak megállnunk, hogy elengedjük a szemből jövő túrázókat, vagy azokat, akik gyorsabban haladtak, és lekerültek minket. Már lent, a parkolóban is láttam pár autót, mások is indultak a hegyre. Voltak hátizsákos, komoly túrabakancsos kirándulók is köztük, és olyanok is, mint mi, akik csak egy könnyű sétára jöttek.

Ahogy feljebb értünk, egyre nagyobb lett a tömeg. Jobbra-balra csoportok ültek a tisztásokon, beszélgettek vagy talán meditáltak, vagy csak furcsán ácsorogtak a nagyobb sziklák mellett, a meredekebb hegyoldalaknál, néha egészen hozzásimulva a sziklákhoz, vagy egy-egy nagyobb fához. Eleinte nem is figyeltek ránk, de aztán egyre többször vettem észre, hogy néznek minket. Engem követtek a szemükkel, és ha óvatosan visszapillantottam a vállam fölött, láttam, hogy összesúgnak mögöttünk.

Kezdett zavarni a dolog. De a többiek nyugodtan ballagtak tovább, mintha észre sem vennék ezt a gyanús figyelmet.

Különös volt az is, hogy ezek az emberek furcsa öltözékeket viseltek. Oké, láttam már, hogy ezen a bolygón nagyon változatos a ruházkodás, de rajtuk valahogy minden más volt. Az egyik csoportban nagyon magas, vékony alakok álltak, szinte teljesen egyformák voltak a hosszú, szőke hajukkal, azonos volt a mosolygásuk, az egyenes szabású ruhájuk is. Meg is szólítottak. De nem akartam válaszolni, nem voltam barátkozós kedvemben. Úgy éreztem, kár volt elrontani ezzel a tömeggel ezt a hangulatos kirándulást.

Aztán volt egy csoport vöröses bőrű, vágott szemű ember, az egyik intett nekem, persze, nem integettem vissza. Hagyjanak már békén!

Aztán meghökkenve torpantam meg, mert az egyik kanyar után, az ösvény melletti nagyobb szikla tövében egészen apró, törpe méretű lényeket láttam ücsörögni. Felugrottak, körbefogtak, és furcsa, cserregő nyelven sebesen beszélni kezdtek hozzám. 

Semmit sem értettem belőle. Ekkor megjelent előttem két szőke, magas férfi, megfogták a karomat, és mutogatva vezetni akartak valahová, el az ösvénytől. Arrafelé a sziklafalon mintha egy barlang keskeny nyílását láttam volna a fák takarásában.

Elég ijedten néztem körbe, hogy segítséget kérjek a többiektől, de nem láttam őket sehol.

Aaron, Ágnes és Richard, akik az előbb még itt gyalogoltak mellettem, most nem voltak az ösvényen.

Ők nem voltak sehol. De helyettük az összes eddigi népség, és még olyanok is, akiket az előbb nem láttam, most itt nyüzsögtek körülöttem. És különböző, érthetetlen nyelveken beszéltek hozzám.

A francba! Mivé lett a kellemes kirándulásom!

Hol van Aaron? Segítség!!

90. Érkezés Mount Shastába

 

Jó volt megérkezni a békés kisvárosba, ami fölött már messziről jól láthatóan ott tornyosult a különös alakú hegy, akár egy természet alkotta piramis. Vagy egy hatalmas, ősi, megkövesedett várkastély.

Előtte Miamiban, San Franciscóban nagyon zavart a szmoggal teli, forró városi levegő. A repülőgépen meg az élettelen, dobozszagú, fémburokba szorított környezet miatt éreztem rosszul magamat. Richard paradicsomi szigete után még érthetetlenebb volt nekem, hogy az emberek miért teremtenek maguk köré ilyen életre alkalmatlan, szennyezett és rideg körülményeket, ha ehelyett élhetnének sokkal jobban is. Miért zsúfolódnak össze rossz helyekre, és aztán lesznek feszültek és boldogtalanok, amikor itt van mellettük a béke és a nyugalom lehetősége is.

Richard mosolygott a kérdésemen, és azt mondta, hogy ez azért kissé bonyolultabb. Az embereknek munka kell, pénz a szükségleteikre, és ezért sok mindent vállalnak.

Szerintem meg közben azt veszítik el, amiért érdemes itt élni.

De nem vitatkoztam, mert Mount Shasta kisvárosa egészen jól nézett ki. Alacsony házak, elszórtan, egymástól tisztes távolságra, fenyők sora az utak mellett, és a tájat uraló, jellegzetes hegy.

A szállásunk is egy nagyon barátságos, egyszintes hotelben volt, fából készült épületben, érdekes faragott fabútorokkal, és a szobánkból is a hegyet láttuk.

Este értünk ide, vacsoráztunk, aztán az ablakból megcsodáltuk a nagyon furcsa, tányér alakú felhőket a hegycsúcs fölött, amik rózsás fénnyel ragyogtak a naplementében.

Aztán lefeküdtünk, Aaron és Ágnes az egyik szobában, én Richarddal a másikban.

Másnap várt ránk a hegy.

89. Úton Amerikába

Pár napot pihentünk a szigeten, aztán négyesben elindultunk a következő helyszínre, Aaron, Ágnes, Richard és én. A többiek tovább élvezték a tengerpart örömeit.

Átrepültünk Miamiba, onnan meg egy hosszú és elég unalmas repülőúttal keresztülszeltük Amerikát, és San Franciscóba érkeztük. Aztán még öt órás autózás kellett, mire elértük a kisvárost, aminek ugyanaz volt a neve, mint a hegynek, Mount Shasta.

Az úton szerencsére semmi különös nem történt. Látszólag.

De nekem feltűnt, hogy Aaron és Ágnes viszonyában valami megváltozott. Főleg Ágnes lett más. Mintha megnőtt volna. Megerősödött. Már nem ijedt, gyenge nőként kapaszkodott Aaronba, hanem egyenrangú társként állt mellette. Másként néztek egymásra, máshogy fogták egymás kezét. Mint akik véd- és dacszövetségre léptek, ketten a világ ellen. Ha egymásra néztek, mindig mosolyogtak. De ha a világra, kifelé figyeltek, akkor Ágnes arca is feszültebb lett, mint aki veszélytől tart. Már ő is úgy nézett, ahogy Aaron szokott, kicsit összehúzott szemmel, felmérve az embereket, a helyzetet, azonnal reagálva a környezet változásaira. Nagyon egyformák lettek. A figyelő tekintetük, a testtartásuk, az egymáshoz igazodó mozdulataik.

És egyre többször éreztem meg a belőlük áradó, nagyon erős érzelmeket. Nem csak Aaron érzéseit, hanem Ágnesét is. Át-átcsapott rám is az a szenvedély, ami összekapcsolta őket.  Ez nem hasonlított ahhoz, amit még régen, Ágnes testében éreztem a szex közben. Ez egészen más volt. Sokkal mélyebb, stabilabb, erősebb. És ismeretlenebb.

De nagyon-nagyon vonzó. Vágyakozni kezdtem arra, hogy valakivel én is megélhessem ezt a szoros kötődést, amihez nem tartoztak szavak vagy tettek. Semmi különöset nem csináltak, csak áradt belőlük ez a mély összetartozás.

Egy kicsit irigyeltem őket érte. Na jó, nem kicsit. Nagyon.

De volt benne valami félelmetes is. Éreztem, hogy ez a kötődés nem ismer alkut. Nem meggyőzhető, nem változtatható. Nem engedi el az embert.

De ők láthatólag nem is akarták elengedni sem az érzést, sem egymást.

Ültek a repülőgépen egymás mellett, Ágnes feje most is Aaron vállán, úgy, mint amikor Londonba repültünk. De most nem egy elveszett, fáradt kislányt kellett Aaronnak védelmezően ölelnie. Most egymást ölelték, egyenrangúan, erősen.

Richardra néztem, és láttam, hogy ő is Aaront és Ágnest figyeli. Az arca nagyon komoly volt. Talán szomorú is.

- Baj van? – kérdeztem tőle halkan.

Rám nézett, látszott, azon gondolkodik, elmondja-e. Aztán mégis válaszolt:

- Még nincs. De már biztos, hogy megint baj lesz.  

- Micsoda?

- Egy Harcos meg egy Angyal. Már megint összekapcsolódott az energiájuk. Sosem volt ennek jó vége.

- De most nincs háború. Élhetnének együtt.

- Ez a kapcsolódás mindig bevonzza a bajt. Előbb vagy utóbb, de megint halál lesz a vége. Csak azt nem tudni, kinek a halála. Hány ember halála.

- És ezt ők is tudják?

- Nézz rájuk, látszik, hogy tisztában vannak vele. Aaron amúgy is mindenre emlékszik, de már Ágnes is tudja, mit vállalt. Ez őrültség, ez egy reménytelen szerelem. De Aaron mindig összeakad egy Angyallal, aki vállalja vele ezt a sorsot. Én meg nem értem, hogy miért. – Richard ezt olyan halkan mondta, hogy alig hallottam a repülőgép tompa zörgései közben.

A légikísérők éppen száraznak tűnő, nem túl bizalomgerjesztő szendvicseket tálaltak elénk. Valaki hangosan panaszkodott, hogy a szomszédja átnyúlik az ő ülésére. Egy másik utasnak túl hideg volt az itala. Egy kisgyerek álmosan felsírt az egyik családnál, a másik gyerek nyafogva kakaót követelt. Tele volt a repülőgép emberekkel, akik hétköznapi gondjaikkal, örömeikkel, terveikkel utaztak itt velünk.

Mi pedig mentünk a különös célunk felé, és közben hordoztuk magunkkal a veszélyt, mint egy időzített bombát, amiről mi sem tudjuk, hogy mikor robban.

Hallgattam. Az érzésre figyeltem, ami Aaron és Ágnes felől megint elért hozzám.

Én megértettem őket. Ezért a kötődésért, ezért a kapcsolatért én is vállalnám a kockázatot.

Csak jó lenne találni valakit, aki társ lenne hozzá.  

88. Sziget a Karib-tengeren

Csodálatosan kéklő tenger, hófehér homokos part, zöldellő trópusi növények, színes tollú madarak. A ragyogó kék égen fehér bárányfelhők. Párás meleg, sós illatú tengeri szél.

Nem hittem volna, hogy van ilyen szépség ezen a bolygón.

És csöndben, csak magamnak be kellett vallanom, hogy ennek a bolygónak ez a kis szeglete szebb, mint amit én otthon valaha is láttam. És akkor még nem is tudtam, hogy milyen gyönyörűséges érzés belemerülni ebbe a végtelen, lágyan simogató víztömegbe, engedni, hogy a hullámok emelgessék a testemet, élvezni a Nap melegét, és a tengervíz különös, mégis ismerős sós ízét.

Hát ezért érdemes volt idejönni.

Bármi volt eddig, bármi lesz még ezután, és ki tudja, mi lesz még a vége, de akkor is: megérte! Ez a hely, ez a csoda megérte!

A többiek is el voltak bűvölve a szigettől. Aaron és Ágnes együtt úszkáltak, lebegtek a vízben a part körül, órákon át figyelték búvárszemüveggel a gyorsan cikázó, színes halakat a sziklák között. Ahmed hangos örömujjongásba tört ki, ahányszor sikerült egy-egy hullámra rávetődnie, és pár kartempót megtéve haladnia a vízben. Ő most tanult úszni, és nagyon élvezte. Margaret mama egy nagy napernyő árnyékában ült egy nyugágyban, elegáns kis szalmakalappal a fején. Békésen kötögetett, mint egy igazi angol hölgyhöz illik, de közben mosolyogva fel-felnézett ránk. Mellette Jani vagy a koktélokat kóstolgatta, amiből volt jó pár a ház melletti kis bárban, vagy pedig elégedetten szunyókált.

Richard pedig büszke házigazdaként élvezte, hogy mennyire boldogok vagyunk a kis birodalmában. 

Este a pálmafák alatt, a nádfotelekből néztük a naplemente különleges, festői színeit, ahogy a narancstól a rózsaszínen át a liláig rengeteg árnyalat keveredett és változott az égen. A levegő meleg volt, tele a trópusi virágok bódító illatával, a szél halkan susogott a pálmalevelek között. A hullámok ütemesen futottak ki a fehér homokra, majd húzódtak vissza. A házak mögötti erdőben a madarak az esti énekeiket gyakorolták.

Aaron úgy fogta Ágnes kezét, mint aki nem akarja többé elengedni. Aztán Richardhoz fordult.
A hangja nagyon halk és nagyon komoly volt:

- Igazad van. És nekem is igazam van. Atlantisz nem fog felemelkedni. De neked itt van. A te részed megvan. Ne hagyd többé elmerülni.

Richard nézte a hullámokat, ahogy a lemenő Nap fénye arany és lilás színekkel meg-megcsillant rajtuk.

Aztán csak szótlanul bólintott.

Ültünk ott nagy békességben, és felettünk halványan felszikráztak a csillagok.