77. Menekülés a szállodából

Mintha áramütést éreztem volna. Nem volt túl erős, de kicsit oszladozni kezdett tőle a feketeség. Újra éreztem a csípést a nyakamon. Most már ki tudtam nyitni a szemem, és látni kezdtem a ködös alakot magam fölött.

Újabb csípés, és már felismertem Aaron arcát. Nagyon dühösnek látszott. És halottam a háttérben Richardot, ahogy fojtott hangon, folyamatosan káromkodik. Nem minden szó volt benne az angol nagyszótárban azokból, amiket használt.

Aaron látta, hogy magamhoz tértem. A kezembe nyomott egy poharat:

- Ezt idd meg – azzal otthagyott, és ő is Ahmed felé fordult. Richard vizet locsolt a fiú arcába, de ő egyáltalán nem reagált. Magatehetetlenül feküdt a szőnyegen.

A víznek furcsa íze volt, de megittam. Mintha kissé tisztábban láttam volna tőle, de a fejemben egy légkalapács lüktetett, és amikor fel akartam állni, visszarogytam a padlóra, a lábam nem tartott meg.

- A kurva életbe, hogy lehettem ennyire vak – dühöngött Richard továbbra is.

- Nincs több időnk, bármikor visszajöhet – mondta Aaron. – A lépcsőn nem mehetünk le. Barikádozzuk el az ajtót, azzal is időt nyerünk.

Richarddal együtt az ajtó elé nyomták a szekrényt, majd a fotelekkel még megtámasztották. Furcsa volt látni, hogy ketten is erőlködnek a bútorokkal, pedig láttam már, amikor Aaron ezeknél nehezebb dolgokat is könnyedén arrébb rakott. A végén Richard lihegve támaszkodott a falhoz, és új szokása szerint megint csak káromkodott:

- A kurva életbe, ezt beszoptam. Átvert a rohadék.

Aaron közben kinyitotta a nagy, padlóig érő ablakot. A negyedik emeleten voltunk. Az erkély rácsa alatt egy keskeny perem volt, és az végigvezetett körben az épület homlokzatán.

- Erre megyünk, gyertek. A fiút majd én viszem. Igyekezzetek!

Nagy nehezen felálltam. Aaron segített átlépni a rácson. Megkapaszkodtam az ablak szélében, és elég nehezen tudtam elképzelni, hogy mi lesz a következő mozdulatom. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy elengedem magam, és lesz, ami lesz. De túl távolinak tűnt alattam az utcaszint. Talán mégsem próbálkoznék a leugrással.

- Szedd össze magad, koncentrálj – mondta sürgetően Aaron.

Igyekeztem a fejembe dübörgő légkalapács helyett a feladatra figyelni. Sikerült találni egy következő kapaszkodási pontot, aztán a lábamat is arrébb tudtam emelni. Haladtam. Igaz, hogy csigalassúsággal, de azért arrébb kerültem. Az épület sarkán levő esőcsatorna már nem tűnt olyan elérhetetlennek.

Közben Richard is kilépett utánam a párkányra. Aztán Aaron is, a vállán hozta a még mindig ájult Ahmedet.

A légkalapács kissé halkult a fejemben, így meghallottam a másik dübörgést: a szobaajtónkat verte valaki, a hangok alapján elég dühösen. Richard újabb sor káromkodásba kezdett mögöttem.

Elértem az esőcsatornát, és most lefelé kezdtem araszolni, mint egy ügyes kis hernyó. Vagyis egy kevésbé ügyes, mert az egyik éles fémperem mélyen belevágott a tenyerembe, és a fájdalomtól elengedtem a kapaszkodót. Csúsztam egy nagyot lefelé, de sikerült újra megkapaszkodnom.

Aztán leértem. Richard is jött, Aaron még félúton járt Ahmeddel, amikor nagy zörgés hallatszott fentről, a szobánk felől, aztán Paul eltorzult arca jelent meg az ablakban.

- Ott vannak! Lefelé, az utcára, kapjátok el őket! – üvöltötte.

Hát ez nem úgy hangzott, mint a legutóbbi kedélyes búcsúzás. Paul sokat változott az eltelt rövid idő alatt – gondoltam magamban.

Richard most már hangosan káromkodott. Azt hiszem, élvezte, hogy legalább a hangját kiengedheti. Már úgyis mindegy volt, látták, hol próbálunk megszökni.

Aaron leugrott az első emeletről, és futni kezdett az utcán. 

- Gyertek, mozgás – kiáltotta nekünk. Richarddal igyekeztünk lépést tartani vele. Nem volt könnyű, pedig ő még Ahmedet is cipelte.

Befordult a sarkon, és az egyik autóhoz rohant. Felrántotta az ajtaját, a hátsó ülésre bedobta Ahmedet. Én beültem mellé, Richard előre. Aaron indított, persze a gyűrűjével. A motor eleinte csak hördült párat, mire Aaron is sziszegve káromkodni kezdett. Egészen új szavakat tanulhatok itt rövid idő alatt. A motor végre beindult, Aaron csikorgó gumikkal kilőtt, és bevágódtunk a forgalomba.
Még láttuk, ahogy az üldözők is odaértek az utcasarokra, és nézték, ahogy elhajtunk.

Ismerős érzés. Mintha már átéltem volna ilyet.

Ó, persze, a pesti kaland, amikor Ágnessel és Janival ugyanígy menekültünk az Aaron által vezetett kocsiban. Már éppen kezdtem volna megnyugodni, hogy akkor minden rendben, hiszen azt is megúsztuk, amikor rájöttem, hogy valami mégsem stimmel. Akkor nem dübörgött a fejemben a légkalapács, és Aaron is magabiztosabbnak tűnt.

Most nagyobb lehet a baj.

Úgy tűnik, a helyzet egyre veszélyesebb lesz.

És most ki elől is menekülünk?