Sétálgattunk még
egy ideig a piramisok körül. A Parancsnoki karkötő odabent egyértelműen
működött. Valószínűleg a hívójelet is leadta annak a társamnak, aki hónapokkal
ezelőtt ide érkezett. Azt reméltük, itt van valahol a környéken, és gyorsan
megtaláljuk egymást.
Néztem az
embereket, próbáltam megtippelni, milyen testben lehet ő. Amikor egy-egy ember
felénk indult, abban bíztam, hogy a társam lesz az, találkozunk, és végre mehetünk
tovább. Nagyon nyüzsgő volt nekem ez a környék még mindig. És ahogy telt az
idő, a feszültség újra nőni kezdett bennem.
Elvégre több
hónap telt már el. Mi van, ha menekülnie kellett neki is, és már messze van
innen? Vagy akár meg is sérülhetett, vagy esetleg meg is halhatott idelent,
ebben a sűrű és veszélyes világban. És akkor nem is tudjuk meg, hogy mi történt
vele.
Meddig érdemes
várni rá? Meddig keressük? Hiszen ha messze van, és most mégis elindult felénk,
mi van, ha már nem leszünk itt, amikor ő ideér? Ha repülőre szállunk,
valószínűleg megszakad a kapcsolat, nem fogja tudni, hova jöjjön utánunk.
Kezdtem dühös
lenni azokra, akik ezt az egészet kitalálták. Semmi gyakorlatiasság nem volt a
tervben. Miért nincs valami rádió-adóvevőnk? Vagy valami az otthoni
kapcsolattartó eszközökből? Miért nem hozhattunk azokból semmit sem magunkkal?
Mintha valami
másra számítottak volna. Talán egy jóval nyugodtabb, békésebb bolygóra.
Engem
mindenesetre nem erre készítettek fel. Ha egyszer még hazajutok, ezt mindenképp
közölni akarom majd velük.
- Menjünk
távolabb a piramisoktól – mondta Aaron. – Ha korábban itt akart bejutni, és nem
sikerült neki, akkor azt hiszem, az Őrség emberi alakban sem engedi már a
közelbe.
- Milyen Őrség? –
kérdeztem. Láttam ugyan a tevéken üldögélő fegyveres katonákat, akik a rendre
vigyáztak, de nem voltak túl sokan. És nagyon sokféle ember járkált itt,
szerintem a társam könnyen elvegyülhetett volna köztük, ha akar.
- A
Szellemharcosok. A régi csapat – ezt úgy mondta Aaron, mintha régi barátokról
beszélne. - Itt állnak őrt láthatatlanul a piramisok körül. Ha a társadnak nem
sikerült bejutni elsőre, a saját alakjában, akkor ettől kezdve betolakodónak
tekintik, még ha emberi testben jönne is.
- És ha bejutott
volna elsőre?
- Akkor, ha nála
is letöltődött volna a benti információ, elfogadták és attól kezdve védték volna.
De akkor valószínűleg itt lenne a közelben, és már össze kellett volna
találkoznunk.
- Te látod az
Őrséget? – kérdezte Richard, és összehúzott szemmel nézegetett körbe a vakító
napsütésben. – Merre vannak?
- Itt,
körülöttünk – mutatott körbe egy széles kézmozdulattal Aaron. – Vannak köztük
régi ismerősök, akik köszöntek nekem. És tisztelik Peter karján a karkötőt,
érzik az energiáját.
- Megkérdezhetnéd
tőlük, láttak-e itt pár hónapja idegent.
- Már
megkérdeztem. Azt mondták, mostanában egyre többen próbálnak illetéktelenül
bejutni az ősi helyekre. Aki emberi testben van, azt nincs joguk visszatartani,
de szellemi alakban is volt több próbálkozás, amit viszont megakadályoztak. Nem
tudják, hogy Peter társa is köztük volt-e. Túl nagy lett itt a mozgás az elmúlt
pár évben, és egyre különösebb alakokkal találkoznak.
Huhh! Magamban megállapítottam,
hogy ezek szerint jogosan éreztem én azt, hogy itt furcsa energiák vannak. Nem
képzelődtem. Szellemharcosok járkálnak körülöttünk. Még jó, hogy nem látom
őket.
Elindultunk
gyalog visszafelé a városba. De nem lett jobb a helyzet. Tele volt mindenféle
nemzetiségű járókelővel és hangos arab árussal a járda, dudáló autóval az út. Nem
nekem való ez a túl zajos világ.
Aztán váratlanul
egy koldusgyerek ragadta meg a kezemet. Piszkos volt, szakadt ruhában, mezítláb.
Tizenéves lehetett, az arcán sebhelyekkel.
- Miszter,
miszter – kiabálta, és a karkötőmre mutogatott.
Döbbenten néztem
rá. A bal csuklóján koszos rongyokból valami kötésféle volt. Félrehúzta, és a ruhafoszlányok
alatt megcsillant egy fém karkötő kék kövekkel.
Ő volt a társam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése