83. Találkozás a sivatagban

Aaron olyan váratlanul állt meg, hogy nekiütköztem a hátának. Mereven nézett valamit a távolban. Én csak a remegő forró levegőt láttam, meg a sárgásan izzó homokot mindenütt. 

- Menjünk arra – mutatott bal felé Aaron. – Mintha mozgást látnék ott.

- És vajon vendégszerető népek? – érdeklődött bizalmatlanul Richard.

- Majd kiderül – felelte Aaron, és meggyorsította a lépteit. Igyekeztünk tartani vele a tempót. 

Egy idő után már én is láttam, mintha sötét pontok mozdultak, úsztak volna a távolban, a horizont felett. A homok fölött vibrált a levegő, nem tudtam kivenni, mik azok. De Aaronban bíztam, aki egyre vidámabban lépdelt, sőt halkan fütyörészni kezdett. Én viszont időnként már levegőt sem szívesen vettem, mert úgy éreztem, hogy egy sárkány akar szájból szájba lélegeztetni a tüzes leheletével. Ahogy Paul italának az emléke egyre halványabb lett, egy jégkockákkal teli vizespohár képe annál erősebben kezdett a vágyaimban megjelenni.

Oké, az apám fia vagyok, kibírom azt, amit ő, de azért megjelenhetne itt egy hűvös, párás, tiszta vízzel teli pohár.

Varázsolni mikor fogok megtanulni? Az melyik helyszínnek lesz az adománya?

És lehajtott fejjel, automata üzemmódban lépdeltem Aaron után. Egyik láb, másik láb. Egy lépés, még egy lépés. Megint egy lépés…

És persze megint teljes lendülettel Aaron hátának csapódtam, ahogy újra megállt. Igazán jelezhetne, mondjuk dudálhatna, vagy valami, amikor lefékez. Nem tudok mindenre egyszerre figyelni. Lábat emelni egymás után, a megfelelő sorrendben, nem összekeverni, hogy melyik jön, levegőt venni, kibírni ezt a forróságot, gondolkodni, meg még azt is időben észrevenni, amikor Aaron időnként váratlanul megtorpan. Arról volt szó, hogy haladunk, nem?

Egy homokdűne tetején álltunk. Ahogy felnéztem, már én is láttam, hogy egy tevekaraván halad tőlünk nem túl messze. Valószínűleg ők is észrevettek minket.

Aaron a magasba emelte a jobb kezét. A gyűrűjéből széles, nagy sugárban emelkedett ki a békés, fehér fény. Most láttam csak, hogy mekkora ereje lehet, mert a vakító napsütésben is látványosan ragyogott a kard fényoszlopa.

A karaván megállt. Az elöl haladó férfi is felemelte a kezét. Fémkard csillant meg a napfényben. Nem volt olyan feltűnő, mint Aaron köszöntője, de udvarias válasznak tűnt. A karaván felénk fordult, és elindult. Mi is leereszkedtünk a homokdűnéről.

Közelebb érve már jól felismerhetők lettek a tevéken ülő indigókék ruhás, magas férfiak, sötétkék turbánnal és az arcukat takaró kendővel.

Aaron arcáról öröm és büszkeség sugárzott, amikor felénk fordulva mondta:

- Tuaregek. A szabad nép harcos fiai. Régi jó barátaim.

Jó Aaronnak, gondoltam, úgy látszik, neki mindenhol vannak barátai. Bár lehet, hogy ellenségei is. Ez a következménye annak, ha valaki jó régóta él már ezen a bolygón.

Ahogy a közelünkbe értek, a vezetőjük leszállt a tevéről, és elénk sietett. Megölelték egymást Aaronnal, és látszott, hogy nagyon örülnek egymásnak. Élénken kezdtek beszélni egy különös nyelven, gondolom, a tuaregek nyelvén.

Először a kékruhás férfi kérdezgetett Aarontól, és meglepődve, de lelkesen bólogatva hallgatta a válaszokat. Aztán Aaron mondott valamit, a férfi csodálkozva tárta szét a karjait, és körbemutatott. Aaron visszakérdezett, kicsit hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét, aztán nagyon vidáman fordult felénk:

- Peter, ezennel tiszteletbeli repülőszőnyeg-pilóta lettél. Messzebbre hoztál minket, mint amit gondoltam. Líbiában vagyunk, a nyugati határ közelében. Átrepültük Egyiptomot. Szép volt!

Juhé! Varázsolni még nem tudok, de a szőnyeget egész jó helyre tettem le. Bár a célzóképességemen még javíthatnék.

A kékruhás férfiak átrendezték a tevéken levő málhákat, és helyet csináltak nekünk. Mi Richarddal egy tevére kerültünk. Hát, most már tudom, miért nevezik ezt az állatot a sivatag hajójának. Billegni ugyanúgy tud, mint egy csónak a hullámzó tengeren. Viszont szép nyugodtan, jó ütemben ballagott a csapat, nem nekem kellett a lábaimat emelgetni. És vizet is kaptunk. Jégkocka és pohár nem volt, de a bőrtömlőből is nagyon jólesett inni.