71. A Nagy Piramis

Reggeli után elindultunk a piramisokhoz. A taxi ment, ment a jellegzetes házak között, aztán egyszer csak kiértünk a város szélére, ahol azonnal kezdődött a sárgásvörös homokos fennsík, a sivatag, és középen ott magasodott a három hatalmas piramis.

Váratlan látvány volt. Első pillantásra inkább valami díszletnek tűnt. Egy réges-régi színházi előadás porlepte, omladozó díszletének. 

És túl nyüzsgő volt körülötte minden. Különös ellentéteként az évezredes, állandóságot sugalló köveknek, mindenhol nagyon is eleven, fehér ruhás arabok álltak színes takarós tevékkel, mellettük autóbuszok sorakoztak különböző nemzetiségű turisták tömegeivel, és hangos volt minden.

Hangos, poros és forró. Már kora reggel vakítóan sütött a Nap.

Csak a kövek hallgattak. Meg az a különös szobor, a szfinx. 

Körbejártunk, közben igyekeztünk távol tartani az ajánlkozó idegenvezetőket, árusokat. És próbáltuk kikerülni a mindenütt ott álló, fényképezgető turistacsoportokat.

Egyre feszültebb lettem, mintha védekeznem kellene. Óvatosan bekapcsoltam a pajzsot is, csak szűken magam köré, mert egy-egy tolakodó alaknál úgy éreztem, mintha belém akarna hatolni, mintha veszélyt jelentene.

Vibrált bennem a feszültség. De a karkötő nem jelzett. Az adás nem indult be.

Richard azt mondta, ezek szerint be kell mennünk a nagy piramisba. Hiszen Stonehenge-nél is a kőkör közepén működött csak a kapcsolat. Valószínűleg itt is a középpontban van az az erőtér, amit keresünk.

De én most nem éreztem vágyat, hogy bemenjek a kövek mélyére, hogy hagyjam magam elnyelni ettől a hatalmas kőrakástól. Innen közelről már nem díszletnek láttam, hanem hatalomnak. Az állandóság hatalmának. És ehhez a kőtömeghez képest nagyon kicsinek és védtelennek éreztem magam. Nem, nem akartam alámenni. Nem akartam azt érezni, hogy tonnányi kövek borulnak fölém. 

Richard mondta, hogy ezt a Nagy Piramist a régi Alapítók első csoportja építette, a Por népe az Uralkodóknak. Ezzel rögzítették a földi élet alapvető energiáját, lecövekelték a rendszert, amihez aztán a másik tíz csoport kapcsolódhatott. A Por népének, a Dolgozóknak a munkájával épült fel, és az eredmény a Sárkányok népének erejét, az ősi Uralkodók hatalmát hirdeti.

De a mai emberek már nem emlékeznek erre az erőre, fogalmuk sincs arról, mi volt ez a piramis eredetileg. A fáraók temetkezési helyének hiszik, mert a későbbi Uralkodók erre a mintára még sok hasonló építményt emeltek. Nem csak itt, Egyiptomban, hanem sok más helyen is a Földön.

Csodáltam a nagyságot, ami sugárzott a három piramisból. Bár továbbra sem volt nagy kedvem bemenni. De tudtam, hogy ha már eddig eljöttünk, nem lenne célszerű most meghátrálnom. Ha már én nem tudom beindítani a karkötőt, hogy jelezzen, akkor menjünk, lássuk, hol fog magától bekapcsolni.

Eleinte viszont úgy tűnt, nem sikerül bejutnunk. Először azt mondták, zárva van a piramis. De éppen előttünk indult befelé egy kisebb csoport. Akkor az volt a válasz, hogy ők ezt a látogatást előre lefoglalták.

Aztán persze Richard pénze elintézte a helyzetet. Fizetett a csoport amerikai vezetőjének, hogy mi is csatlakozhassunk, aztán megfizette az arab idegenvezetőt is a nagyobb létszám miatt. És azt hiszem, még pár embert gazdagabbá tett, mire eljutottunk mi is a bejáratig. 

A hatalmas kőrakás alján, a piramis méreteihez képest egy kis egérlyuknak tűnő résen mehettünk be.

A csoport, amihez csatlakoztunk, különös emberekből állt. Izgatottan, áhítattal és nagy sóhajokkal lépték át a piramis szűk bejáratát. Teljesen oda voltak az örömtől, a meghatódottságtól, mindenféle imaszerű dolgokat mondogattak, ámulva csodálták a folyosó hatalmas kőtömbjeit.

Én meg azt gondoltam, hogy mi a fenét keresünk mi itt. Idegen betolakodók vagyunk egy olyan helyen, amit nem látogatóknak szántak. Nem kellene itt lennünk. Nem jó ez így.

És azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban ránk omolhatnak a kövek, hogy megbüntessék az illetéktelen behatolókat.

Nem is értettem, hogy a legelső emberek hogyan mertek ide belépni. Nem érezték ezt az elzárt, méltóságteljes energiát, ami idebent van? Nem érezték azt, hogy a folyosót nem emberek lába alá tervezték, nem arra való, hogy apró kis lények mászkáljanak benne ájult csodálattal? Nézzék csak az építményt kívülről, bámulják, de nem arra való, hogy benne járkáljanak, hogy összetapossák a köveit, megtapogassák a falait. Egy atomreaktort is meg lehet csodálni kívülről, de nem sétálgat az ember a belsejében csak úgy, élvezetből.  

Mentünk egyre beljebb. A nyomasztó érzés erősödött. Egy szűk járaton haladtunk felfelé, aztán meg egyenesen. Beértünk egy hat méter magas, nagy terembe, ami teljesen üres volt, csak az egyik falába volt bevágva egy lépcsőzetes alakú, különös, magas fülke. Azt mondták, ez a Királynő Kamrája. 

Aztán visszamentünk a szűk folyosón, és odaértünk egy meredeken emelkedő, Nagy Galéria nevű részhez. Ez egy több, mint nyolc méter magas, két méter széles és negyvenhat méter hosszú különleges, lépcsős szakasz, elcsúsztatottan épült tetőzettel, oldalt érdekes peremmel, vájatokkal. Az idegenvezető szerint ez egy folyosó. Szerintem meg egyértelmű, hogy nem azért építették, hogy ezen bárki közlekedjen. Ez egy bonyolult szerkezetű kőgépezet pontosan megtervezett belső része. Akár egy motornak a dugattyúrendszere.

Ha csak egy folyosót akartak volna építeni, ami csupán a következő kamrába vezet, akkor megtette volna egy ugyanolyan egyszerű járat is, mint amin eddig jöttünk. Miért kellett volna fáradságos munkával, gondosan megfaragott és precízen egymásra tornyozott kőtömbökkel bajlódniuk? És miért volt szükség az amúgy is szűk folyosó alján a fél méter széles, fél méter magas furcsa rámpára? És az abba méterenként belevésett téglalap alakú bemélyedésekre? És miért kellettek középen a teljesen célszerűtlennek látszó, túl sűrűen levő, túl alacsony lépcsőfokok?

Furcsák az emberek. Inkább vallásos bolondoknak akarják látni a nagy tudású őseiket, csak ne kelljen felismerni, hogy kevesebbet tudnak, mint a régiek. Hova lenne akkor a nagy önhittségük? 

Aztán egy nagyobb lépcsőfok után alacsony, alig egy méter magas szakasz jött, utána egy kisebb, de magasabb kamra, újabb érdekes vésésnyomokkal. Majd újra le kellett mélyen hajolnunk, mert megint csak egy méter magas járat vezetett a fő helyszínre, a központi helyre, ahova a csoport annyira jönni akart.

- A Király Kamrája – mondta nagy áhítattal az idegenvezető.

Egy nagyobb terembe értünk, aminek körben vörösgránit lapokkal volt burkolva a fala. Hat méter magas lehetett, és tíz méter hosszú, öt méter széles. Az egyik végében egy nagyméretű, egy gránittömbből kifaragott, vastag falú kőláda állt. És abból az üres ládából valami hatalmas energia sugárzott.

Na, akkor éreztem legerősebben, hogy fussunk ki innen azonnal. Mert ez már szentségtörés.

Amúgy vicces, mert valójában azt sem tudom, mi az a szentségtörés, amiről beszélek. Nem ismertem korábban ezt az érzést. A mi világunkban van szeretet, tisztelet, de nincs ehhez hasonló dolog. Ebben az érzésben viszont van egy óriási tisztelet, és egy nagyon nagy távolságtartás. Az az erős, taszító hatás, ami azt üvölti felém, hogy tartsd magad távol ettől, ez nem a te helyed. Ez nem neked való energia. Mit keresel itt, idegen? És mit kerestek itt, ti, emberek? Ehhez nincs jogotok.

Aaron és Richard nyugodtan állt mellettem, őket nem zavarta meg a hely. Richard járt is itt már korábban. Ők inkább rám figyeltek, hogy kell-e nekem segítség, vagy készen álltak, hogy eltereljék rólam a figyelmet, ha valami szokatlant tennék.

Bár azt hiszem, bármit csinálhattam volna, nem lett volna nagyon feltűnő abban a csoportban. Volt, aki hangosan zokogni kezdett, amikor beléptünk abba a kamrába, más elszédült, leült a padlóra, többen azt hiszem, imádkoztak, vagy az általuk látott lényekhez kezdtek beszélni. Aztán leültek mindannyian, mi is, hogy ne lógjunk ki közülük, és a vezetőjük irányításával meditálni kezdtek.  

A fenébe, nálam meg beindult a karkötő. De akkora energialökettel, hogy felugrottam. Aaron húzott vissza a földre.

Éreztem, hogy valami nagyon nagy feszültségű energia zúdul rám, képek sem voltak hozzá, csak vakító, nagy fénysugár a fejemben. 

Na, kellett nekem Parancsnoki karkötő! Lehet, hogy el se bírom viselni azt a hatalmas frekvenciát, ami most letöltődik belém, illetve a karkötő kristályaiba.