31. Aaron elmegy

Jani ült, zavaros szemekkel nézett maga elé, Ágnes eszméletlenül feküdt a földön. Aaron sehol. 

Kirohantam az udvarra. Ott állt, háttal a háznak, és a kaput nézte.

- Gyere, segítened kell! – mondtam neki kétségbeesetten.

- Nem kell. Senki sem kényszeríthet rá – felelte rekedt hangon.

- Ágnes rosszul van. Neki kell a segítség.

- Akkor segíts neki te – fordult felém olyan dühvel, hogy gyorsan hátraléptem. – Az Őrzők meg az Angyalok úgyis puszipajtások. Oldjátok meg a problémát ti. Nekem ebből elegem van.

Elindult a kapu felé. Elborított a rémület megint, sőt most még jobban féltem, mint az előbb. Akkor csak Jani halt meg. Ha Aaron elmegy, mindannyian meghalhatunk. Én is meghalok. 

- Nem mehetsz el! – kiáltottam utána.

Megállt, de nem fordult vissza, csak bekapcsolta a kardját. A vörös oszlop fenyegetően világított a sötétségben.

- Gyere, és akadályozd meg – mondta hidegen.

- Te vagy a védelmezőnk. Ha elmész, meghalunk.

- Lehet, hogy az a helyes. Nem kellett volna beleavatkoznom. Hibáztam, de most rendbe hozom.

- De te szereted Ágnest! Nem hagyhatod pont most el.

- Nem kötöttünk szerződést. Nem ígértem semmit, nem szegtem meg a szavam.

- Nem szerződésről van szó. Te szereted őt!

- Már nem – végre szembefordult velem. A hangjában most nem düh volt, hanem valami nagyon nagy szomorúság. – Én egy embert szerettem, aki az előbb meghalt a szemem előtt. A Gyógyítóhoz az Angyalok népéből pedig nem köt semmilyen szerződés. És most elmegyek. Védd meg te, ha tudod.

Elindult, és én lázasan gondolkoztam, milyen érvem lehet még, amivel visszatarthatnám. Nem igazán értettem, amit mondott, de az egyértelmű volt, hogy Ágnes miatt nem akar visszajönni. Lehet-e valami más ok?

Eszembe jutott valami. Utolsó esélyként.

- Nem mehetsz el – kiáltottam utána, mert már a kaput csukta be maga mögött. – Miattam nem mehetsz el. Védened kell engem, mert a földi világban te vagy az apám.

Megtorpant egy pillanatra, és visszanézett. Láttam a szemét a sötétben. És tudtam, ha el is megy, a szemére emlékezni fogok. Mindaddig, amíg még élek. Ami lehet, hogy nem lesz túl hosszú idő.

- Akkor sok sikert, fiam – mondta, és eltűnt a sötétben.

30. Jani, a pilóta

Aaronnak igaza volt, Ágnes nagyon nem örült az új vendégnek. Pedig mire hazaért a munkából, megfürdettük, kerestünk neki tiszta ruhát. Szerencsére Aaron hozott már nekem pár pólót meg nadrágot, abból adtunk rá. De így sem nézett ki túl jól, ott hortyogott a sarokban egy matracon, mert ágy már nem jutott neki. 

A helyzet akkor se lett sokkal jobb, amikor végre felébredt. Szomjas volt, fájt a feje, és kevés dologra emlékezett. Azt mondta, azért irányította erre a mentőkapszulát, hogy megtaláljon engem. De őt is megtámadták, menekült, és ez a férfi ott aludt az utcán, egy kapualjban. Belépett a testébe, aztán ő is elkábult attól a sok italtól, amivel telítve volt. Próbált később keresni másikat, de végül maradt. Ez az ember szinte csak vegetált, egyszerűen át tudta venni az irányítást a teste felett. Nem kellett elnyomni a gondolatait, mert már nem nagyon voltak neki. Úgyhogy ott éldegélt az aluljáróban, és azon gondolkozott, hogy mit csináljon.

- És közben ittál - jegyezte meg Aaron.

- Csak időnként, a haverokkal. Vagyis ennek az embernek a barátaival, akikkel együtt szokott lenni ott az aluljáróban. Nem változhattam meg egyik napról a másikra.  És nevem is van, Janinak szólítottak. Jó név, ugye?

Örülnöm kellett volna, de nem ment. Itt volt végre valaki a társaim közül, de annyira másként viselkedett most, mint ahogy én ismertem, hogy nem éreztem jobban magamat. Kérdeztem a küldetésről, de azt mondta, annyira fáj a feje, hogy nem tud rendesen gondolkozni. Kiment hát a konyhába, hogy kérjen valami gyógyszert Ágnestől, aki a vacsorát készítette.

Aztán Aaron is kiment, hogy segítsen Ágnesnek. Egyedül maradtam a szobába, Jani se jött vissza. A karkötő megrándult a kezemen. Rossz érzés volt. Aztán megismétlődött, újra és újra. Végigfutott a hátamon a hideg, nem akartam egyedül lenni. Kimentem én is a konyhába, és megkérdeztem Aaront, mi lehet ez.

Válasz helyett Ágneshez fordult:

- Hol van Jani?

- A fürdőszobába ment, azt mondta, émelyeg a gyomra. 

Aaron kivágta a fürdőszobaajtót, ott nem volt senki, aztán a következő pillanatban már rohant át az udvaron. Nem a kapun ment ki, lendületből ugrotta át a kerítést. A kardja vörös-fehéren világított. Futottam utána én is, hallottam a tompa puffanásokat az utcáról, és a hangokkal egyidőben rándult a karomon a karkötő.

Megtámadták Janit!

Két házzal arrébb feküdt a földön. Ahogy Aaron odaért, a támadók azonnal eltűntek.  Jani teste körül nedvesen fénylett a járda. Egy eltört borospalack tartalma keveredett össze a vérével.

Aaron felkapta, és bevitte a házba. Jani nagyon rosszul nézett ki. Az arca csupa vér volt, a mellkasa befelé horpadt, mintha egy nagy gömbbel ütközött volna. Hörögve kapkodta a levegőt, a szájából is vér bugyogott.

Rám nézett, mondani akart valamit:

- Sajn.., sajnálom, kölyök… - aztán már hang helyett csak vér jött belőle. Aztán csönd lett.

Megdermedtem. Nem akartam érezni azt az iszonyú félelmet, ami elborított. Nem akartam itt lenni, sehol sem akartam lenni, semmit sem látni, nem hallani ezt a süket csöndet, nem akartam tudni, hogy mi ez, ami itt előttem történt.

Álljon meg az idő. Ne legyen következő pillanat. Ne legyen következő gondolat.

Ágnesből kitört a zokogás. Ráborult Jani véres testére, átkarolta, és azt kiabálta:

- Az én hibám, bocsáss meg, az én hibám…

Aaron megpróbálta arrébb húzni, de Ágnes nem hagyta magát.

- Nem a te hibád – mondta kemény hangon Aaron. – Az ő élete, az ő harca volt. Nem tehetsz róla.

- De igen – Ágnes sírása egyre hisztérikusabb lett. – Bort kért tőlem, de azt mondtam, nincs itthon. Nem adtam neki. Ezért ment el a boltba, ezért támadhatták meg, miattam halt meg.

Láttam, hogy Aaron bekapcsolja a gyűrűje fényét, hogy lenyugtassa vele Ágnest, aki szinte önkívületbe került már, az egész teste rázkódni kezdett, szaggatottan lélegzett. És mielőtt Aaron gyűrűje hozzáérhetett volna, egy fényes rózsaszín gömb nőtt ki a mellkasából, szétrobbant, és egy fénylő vezetékkel összekapcsolódott Jani élettelen testével.

Aaron úgy ugrott hátra, mintha megégette volna magát:

- A jó kurva életbe! Már csak ez hiányzott!

Én döbbenten néztem, hogy a fényes vezetéken keresztül lüktetve folyik át az energia Ágnesből a véres testbe. Jani mellkasa úgy emelkedett vissza, mintha pumpálták volna, az eltorzult arca, szája is újraformálódott. Aztán megmozdult a teste, köhögött, és kinyitotta a szemét.

Ágnes ájultan esett össze.

És Aaron nem volt ott, hogy elkapja.

29. Találkozás

Amíg Ágnes dolgozott, mi az üzleteket jártuk. Aaron talált egy csomó javítani valót Ágnes otthonán. Régi kis ház volt a város külső részén, még a nagyszülei laktak benne, tőlük örökölte. Aaron az eresz után rendbe akarta hozni az ajtó zárját, a redőnyöket, kicserélni a villanykapcsolókat.

Én mentem vele, és bámultam a sokféle embert és a rengeteg tárgyat, amire állítólag szükségük van. De minek? Nagyon bonyolulttá teszik az életüket, és elvesznek a tárgyaik között. 

Az egyik aluljárón mentük át éppen, a szokásosnál is furább emberek között, amikor az egyik váratlanul megragadta a karomat. A karkötő rezgésbe jött, Aaron azonnal elkapta a férfi vállát, és a falnak nyomta, hogy elakadt a lélegzete is. Védekezve emelte fel a kezét, és a csuklóján egy ugyanolyan karkötő volt, mint az enyém.

Aaron elengedte. A férfi köhögve próbált újra levegőhöz jutni, és engem nézett.

- Te melyikünk vagy? – kérdezte.

Meg akartam mondani a nevem, de csak valami füttyszerű hang jött ki a számon a valódi név helyett. A fenébe ezekkel az emberi szervekkel!

- A tanuló vagyok, a pilóta-gyakornok – mondtam végül. – És te ki vagy?

Megkönnyebbülve sóhajtott egyet:

- Hála az égnek, hogy rád találtam! Én vagyok a pilóta. Amikor kilőttelek, akkor jöttem rá, hogy nincs rajtad a karkötő, védtelen leszel idelent. Jöttem utánad, de fogalmam se volt, hogy találjalak meg – és örömében a nyakamba borult. Vagy csak azért, mert elvesztette az egyensúlyát. Nagyon fura, savanyú szaga volt a leheletének, és az egész emberi testének is. A a ruhája koszos volt és szakadt, szürkésfehér a szakálla, ráncos a bőre.

Aaron kissé megtámogatta, hogy újra a saját lábán álljon. Kicsit ingadozott, és mereven engem bámult.

- Micsoda csodás véletlen – motyogta, és megint rám akart borulni.

- Mennyit ittál? – kérdezte tőle Aaron, és közben fogta a vállát.

- Ó, csak egy kicsikét, igazán kicsikét, pár kortyocskát. De maradt még az üvegben, jut nektek is. Igyunk a szerencsés találkozásra! – és felvett a földről egy gyanús kinézetű üveget, aminek az alján lötyögött még abból a savanyú szagú folyadékból.

- Kösz, nem kérünk – mondta Aaron, és rám nézett. – Mi legyen, akarsz vele komolyabban is beszélni?

- Persze, ő az egyetlen, aki talán tud valamit az egész küldetésről, és arról, hogy hol lehetnek a többiek.

- Jó, akkor hazavisszük, és megvárjuk, amíg kijózanodik. Bár azt hiszem, Ágnes nem fog örülni az új vendégnek – azzal kivette a férfi kezéből az üveget, lerakta a földre. Az tiltakozni akart, de Aaron a hóna alá nyúlt, felvitte a lépcsőn, aztán a parkolóban berakta a kocsi hátsó ülésére. Ott egy darabig még hangosan hiányolta az üveget, aztán énekelni kezdett, végül elaludt. 

Vajon miért választott egy ilyen testet? És attól az italtól nem sérült meg az eredeti tudása? 

28. A Kard

Ebéd közben hétköznapi dolgokról beszéltünk. Ágnes és Aaron felváltva magyarázta nekem, hogy melyik étel milyen összetevőből van, és miért szeretik az emberek. Én továbbra sem tartottam ésszerűnek ezt a táplálkozást. De Aaron mindig együtt evett Ágnessel, pedig tudtam, hogy neki sincs szüksége arra, hogy ezekből az összekutyult anyagokból szerezzen magának energiát. Úgyhogy én is megkóstoltam az ételeket, kíváncsiságból. Az állagukat elég undorítónak tartottam most is, de az ízük így, saját érzékszervekkel elég érdekes volt.

Ebéd után megpróbáltam pár, kevésbé kényes kérdést feltenni Aaronnak, és szerencsére azokra hajlandó volt válaszolni.

Az érdekelt, hogy miért van két színe a kardjának. Megmutatta.

- A kardot az én erőm működteti, a hatás pedig a gyűrű és a kövek együtteséből alakul ki. Amikor a rubinon átsugárzó vörös fénye ég, akkor ölni lehet vele. Vagy átvágni bármilyen fémet, nem csak egy esőcsatornát. Amikor a vöröst két oldalról körbeveszi a gyémántok fehér fénye, akkor csak kábít. Kellő gyakorlattal pontosan lehet irányítani a fokozatokat rajta. Amikor csak a fehér fény működik, akkor felébreszti az embert a kábulatból, vagy összeforrasztja a fémeket.

Nagyon tetszett a gyűrűje. Kíváncsi voltam, a karkötőmnek is vannak-e ilyen fokozatai.

- Azt jobb, ha te fedezed fel magadnak – lett megint szűkszavúbb Aaron. – De előtte szólj, hogy fel tudjak készülni a robbanásra – és vigyorogva otthagyott.

Közben visszajöttek a macskák, és nyávogva követelték a megkésett ebédjüket. Most Ágnesnek jutott eszébe valami:  

- Az előbb az a robbanás a kutyát miért nem dobta arrébb, hiszen egész közel volt a karkötőhöz.

- Az Őrzők szeretik a kutyákat, hiszen azonos a feladatuk, és hasonló a rezgésük, mint nekik. A Pajzsok frekvenciája áthatol rajtuk, és nem árt nekik, kivéve, ha egy harci helyzetben kifejezetten rájuk irányítják az energiát. Amikor éjjel rátok támadtak, a kutya titeket védett volna, ezért lökték előtte a sarokba. De egy Őrző csak a legvégső esetben bánt egy kutyát – itt megint elhallgatott, és komoran nézett rám.

Nem szeretem, ha így néz rám. Nem vagyok rablógyilkos! Nem tudom, hogy azok a másik karkötősök miért akarnak megölni. Én az áldozat vagyok!

- És a macskák? – kérdezte Ágnes.

Aaron elmosolyodott. Mindjárt sokkal barátságosabban nézett, ha a macskákról volt szó. Nem igazság! Mit lehet szeretni azokban a sárga szeműekben?

- A macskák a Harcosokhoz hasonlítanak. Erősek, függetlenek. Ja, és nagyon kedvesek tudnak lenni, ha akarnak – mondta, és átkarolta Ágnes derekát. – És szeretik, ha simogatják őket.

A beszélgetés véget ért, mert Aaron és Ágnes csókolózni kezdtek. Kimentem az udvarra, hogy kettesben lehessenek.  Aaron nagyon élvezte, hogy már nem vagyok ott köztük harmadiknak. De én azért hiányoltam azt az érzést. Már éppen megkedveltem azt, amit szexnek neveznek. Vannak jó dolgok is az emberi világban.

27. A Pajzs

Aaron az ereszcsatornát javította egy létrán állva, én a napsütésben töltöttem magamba az energiát, Ágnes a konyhában főzte az ebédet. A kutya mellettem feküdt, a macskák a létra lábai körül kergették egymást.

Élveztem, ahogy a Nap hatalmas energiája elborít. Végre a saját testemben, saját érzékszervekkel tapasztalhattam meg ezt a világot.

Tetszett. Tetszett ez az energiabőség, ami itt áramlott körülöttem, tetszett a szél, a hangok, az illatok, a ruha érintése a testemen. Kellemes helyzet volt.

És megint nem értettem, hogy az emberek miért nem használják ezt a szabadon áramló energiát. Ehelyett nagyon komplikált módokon, szénből, olajból, atomreakcióból próbálnak kisajtolni valamennyit, aztán panaszkodnak, hogy energiaválság van.

Hol? Itt??

Energiaözönben élnek, érezhetik a bőrükön, hiszen mennyire panaszkodnak, amikor hőség van, és mégsem veszik észre, hogy az a hő tömény energia. Csak egészen minimális módon próbálkoznak azzal, hogy ezt a végtelenül áradó energiát használják,

Valami furcsa rendszer működik itt, amit nem értek.   

Abbahagytam az elmélkedést, mert jobban érdekelt az, ahogy Aaron dolgozott. Az ereszcsatorna egy darabja kilyukadt, azt a részt elvágta, és most toldotta hozzá az új szakaszt.

Az egészet a gyűrűjével csinálta. Amikor vágta vele a fémet, akkor vöröses fénye volt, amikor forrasztott, akkor pedig fehér.

Ránéztem a karkötőmre, ami most már Ágnes helyett az én kezemen volt. Vajon én is tudnám ezt úgy irányítani, ahogy Aaron a gyűrűjét?

- Tudod, hogyan kell a karkötőt bekapcsolni? – kérdeztem Aaront.

- Nincs rajta kapcsoló. Ha a kezeden van, akkor működik – mondta.

- De hogyan lehet változtatni a működésén?

- Csak gondolj arra, amit akarsz. Ha közben meg is érinted, akkor erősebb a hatás.

- Jó – mondtam, és a jobb kezemmel átfogtam a karkötőt.

A csattanás akkora volt, hogy Ágnes kiszaladt a konyhából. Egy kék gömb robbant körém, elsodorva mindent, ami az útjába került.  Aaron a falnak vágódott, a létra csattanva repült ki alóla. A két macska a kerítésnél landolt, aztán egy ugrással eltűntek a szomszédban. A kutya is talpra ugrott mellettem, és hangos morgással kereste, kit kell megtámadni.

Megrémültem a hatástól, a kék gömb pedig egy pillanat alatt visszahúzódott a karkötőbe.

Aaron markában vastag vörös oszlopként fénylett a kardja.

Felállt, a kard kialudt a kezében, leporolta magát, és rám nézett:

- Ha lehetne, kissé finomabban használd. Éppen fel vagy töltve.

Elképedve néztem a vékony karkötőt. Amikor Ágnes testében voltam, erősen koncentrálnom kellett, hogy a pajzsot kiterjesszem a teste köré. Most meg csak egy gondolat jelent meg bennem, és bumm – ez lett belőle.

- Nem a karkötő az erős, hanem a te energiád. Feltöltötted magad, és most már közvetlenül hatsz rá, nem Ágnesen keresztül. Elég nagyot tud ütni, jó, hogy a házfalat nem vitted ki vele.

-  Sosem használtam még ilyet. Nálunk, otthon nem viseljük. Igazán elmondhatnád már, mit tudsz a népemről.

Aaron nem felelt. Felállította a létrát, és visszamászott rá. De szerencsére Ágnest is érdekelte a dolog.

- Akkor legalább nekem mondj róla valamit! – Ágnes mosollyal megtoldott kérése hatékonyabbnak bizonyult, mint az enyém. – Ha már én is benne vagyok, jobb lenne, ha tudnám, mi vesz körül.

Aaron sóhajtott egyet, aztán válaszolt:

- Az a karkötő egy energiapajzsot hoz létre. Nemcsak magadat tudod megvédeni, hanem mást is körbevehetsz vele.

- Honnan ismered? – kérdeztem. – Én úgy tudtam, a népem nem járt még ezen a bolygón.  Felderítésre jöttünk, most először.

Aaron egy ideig nem válaszolt, elmélyülten hegesztette a gyűrűjével a csatornát. Aztán végzett, lejött a létráról, és végre felém fordult.

- Nem szeretek beleavatkozni más népek magánügyeibe. De ezen a bolygón régóta élnek olyanok, akik ezt a pajzsot használják. A karkötőjük majdnem pontosan ilyen, csak a spirálminta fordítva csavarodik rajta, mintha ennek a tükörképe lenne. Jóval egyszerűbb a díszítésük, és általában türkiz kövek vannak rajtuk. De láttam már ilyen kövekkel is, mint a tiéd.

Döbbenten néztem a karkötőt, és eszembe jutottak az éjszakai támadók.

- Ők voltak, akik éjjel megtámadtak minket?

- Igen.

- De miért? És miért nem látom őket?

- Nem tudom, nem tartozik rám.

- Azt mondtad, ismered a támadókat, harcoltál már ellenük.

Aaron megint nem válaszolt, elvitte a létrát hátra a kamrába. Amikor visszajött, Ágnesre nézett először, aztán rám.

- Nem ellenük harcoltam korábban, hanem velük. Ismerjük egymás erejét, és pontosan tudják, hogy gyorsabban tudok ölni, ha kell, mint ők. Ezért nem jönnek vissza, amíg itt vagyok.

Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy mit mondott.

- És ki ellen harcoltál velük?

- Más népek ellen.

- Miért, hányfajta nép él még itt? – kérdezte Ágnes kissé idegesen.

- Nyugi, teljesen mindegy, hányan vannak. Az a lényeg, hogy nektek, az embereknek általában nem kell ezekről tudnotok. Majd mi elintézzük, amit kell.

- Ki az a mi?

Aaronon látszott, hogy már megbánta, hogy belement a beszélgetésbe. De mind a ketten feszülten vártuk a válaszát, úgyhogy rájött, úgysem hagynánk békén, amíg nem mondja el.

- Az én népem a Kardok népe. Harcosok vagyunk. Általában egyedül járjuk a világot. Azok, akik a tiédhez hasonló karkötőt viselik, a Pajzsok népe, az Őrzők. Általában kisebb csoportban dolgoznak. Ők védelmezik ezt a földi világot. Ha nagyobb támadás várható valahol, akkor minket, Harcosokat szoktak hívni segítségül. Ilyenkor együtt harcolunk velük.

- De kik ellen?

- Mondtam már. Sokféle nép él itt még, vannak időnként konfliktusok.

- De a mi űrhajónkat miért támadták meg? És engem miért akartak megölni?  

 Aaron hosszan nézett rám, mint aki csak most gondolkodik el igazán ezen a kérdésen. Aztán megrántotta a vállát:

- Nem tudom, nem tartozik rám.

- Nem mondták éjjel, amikor ránk támadtak?

- Akkor éppen nem csevegtünk egymással. De ha gondolod, legközelebb majd megkérdezem tőlük – mondta, azzal bevonult a házba. – Nem ég oda az ebéd? – kérdezte bentről, mire Ágnes ijedten felkiáltott, és beszaladt a konyhába.

Néztem a karkötőt, és nem volt kedvem újra megérinteni.