29. Találkozás

Amíg Ágnes dolgozott, mi az üzleteket jártuk. Aaron talált egy csomó javítani valót Ágnes otthonán. Régi kis ház volt a város külső részén, még a nagyszülei laktak benne, tőlük örökölte. Aaron az eresz után rendbe akarta hozni az ajtó zárját, a redőnyöket, kicserélni a villanykapcsolókat.

Én mentem vele, és bámultam a sokféle embert és a rengeteg tárgyat, amire állítólag szükségük van. De minek? Nagyon bonyolulttá teszik az életüket, és elvesznek a tárgyaik között. 

Az egyik aluljárón mentük át éppen, a szokásosnál is furább emberek között, amikor az egyik váratlanul megragadta a karomat. A karkötő rezgésbe jött, Aaron azonnal elkapta a férfi vállát, és a falnak nyomta, hogy elakadt a lélegzete is. Védekezve emelte fel a kezét, és a csuklóján egy ugyanolyan karkötő volt, mint az enyém.

Aaron elengedte. A férfi köhögve próbált újra levegőhöz jutni, és engem nézett.

- Te melyikünk vagy? – kérdezte.

Meg akartam mondani a nevem, de csak valami füttyszerű hang jött ki a számon a valódi név helyett. A fenébe ezekkel az emberi szervekkel!

- A tanuló vagyok, a pilóta-gyakornok – mondtam végül. – És te ki vagy?

Megkönnyebbülve sóhajtott egyet:

- Hála az égnek, hogy rád találtam! Én vagyok a pilóta. Amikor kilőttelek, akkor jöttem rá, hogy nincs rajtad a karkötő, védtelen leszel idelent. Jöttem utánad, de fogalmam se volt, hogy találjalak meg – és örömében a nyakamba borult. Vagy csak azért, mert elvesztette az egyensúlyát. Nagyon fura, savanyú szaga volt a leheletének, és az egész emberi testének is. A a ruhája koszos volt és szakadt, szürkésfehér a szakálla, ráncos a bőre.

Aaron kissé megtámogatta, hogy újra a saját lábán álljon. Kicsit ingadozott, és mereven engem bámult.

- Micsoda csodás véletlen – motyogta, és megint rám akart borulni.

- Mennyit ittál? – kérdezte tőle Aaron, és közben fogta a vállát.

- Ó, csak egy kicsikét, igazán kicsikét, pár kortyocskát. De maradt még az üvegben, jut nektek is. Igyunk a szerencsés találkozásra! – és felvett a földről egy gyanús kinézetű üveget, aminek az alján lötyögött még abból a savanyú szagú folyadékból.

- Kösz, nem kérünk – mondta Aaron, és rám nézett. – Mi legyen, akarsz vele komolyabban is beszélni?

- Persze, ő az egyetlen, aki talán tud valamit az egész küldetésről, és arról, hogy hol lehetnek a többiek.

- Jó, akkor hazavisszük, és megvárjuk, amíg kijózanodik. Bár azt hiszem, Ágnes nem fog örülni az új vendégnek – azzal kivette a férfi kezéből az üveget, lerakta a földre. Az tiltakozni akart, de Aaron a hóna alá nyúlt, felvitte a lépcsőn, aztán a parkolóban berakta a kocsi hátsó ülésére. Ott egy darabig még hangosan hiányolta az üveget, aztán énekelni kezdett, végül elaludt. 

Vajon miért választott egy ilyen testet? És attól az italtól nem sérült meg az eredeti tudása?