Aaron szerencsére azóta velünk élt. Azt mondta, ismeri a
támadókat, találkoztak már máskor is. Harcoltak többször, és tisztázták az
erőviszonyokat. Amíg ő itt van, nem fognak visszajönni.
Ott lakott a házban, elkísérte Ágnest a munkahelyére és
aztán haza. Együtt vásároltak be, együtt ettek, csókolóztak, aludtak. Én belül
magammal voltam elfoglalva, de jó volt tudni, hogy kívül biztonságban vagyok.
A macskák persze azonnal visszatértek a házba, és Aaron
összebarátkoztatta őket a kutyával. Már engem se zavartak különösebben. Igazán
szórakoztatóak voltak, ahogy együtt játszottak, vagy egy kupacban aludt a három
állat.
Mielőtt szóltam volna Aaronnak, végiggondoltam, hogy
mennyi változáson mentem át az elmúlt pár hónapban. Féltem, menekültem, elbújtam,
ki akartam jönni ebből a testből, aztán meg bent akartam maradni… Nem tudom, mi
jön még ezután. Nem tudom, találkozom-e még a többiekkel, hazajutok-e valaha.
És ha most megszületek ilyen hibrid, félig emberi testben, akkor ki leszek én
igazán? Mi marad belőlem, mi változik meg bennem?
Honnan fogom tudni, hogy ki vagyok?
Az, akinek mások látnak, vagy az, akinek érzem magamat?
És vajon minek fogom érezni magam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése