24. A születés

Összeszedtem minden bátorságomat, és este, ahogy Ágnes elaludt, szóltam Aaronnak, hogy készen állok. Mondja meg, hogyan kell kijönni a testből. 

Kicsit csodálkozott, hogy már indulni akarok. Szerinte nem lehetek még túl nagy, kívülről alig látszom. Ágnesnek kicsit megnőtt a hasa az elmúlt napokban, volt pár kisebb görcse is, de azt gondolta, csak az ételektől van. Nem tűnt fel neki a változás. Aaron szerint az embergyerekek akkor jönnek ki, amikor már két-három kilós a testük.

Mondtam, hogy én majd odakint növesztem meg a testem, mert idebenn túl szűk a hely, kényelmetlen. Már most is alig férek el. Nem is értem, az emberek hogy bírják ki idebent kilenc hónapig. 

Aaron azt mondta, ha így akarom, rendben van, akkor induljak.

- De merre? – kérdeztem.

- Odalent van egy kis nyílás, azon keresztül tudsz kijönni.

- Ott semmilyen nyílás sincs.

- De van, csak kissé ki kell tágítanod.

- Oké, megvan a rés, de ezen lehetetlen kijönni.

- Muszáj lesz, a többiek is azon szoktak.

- Ez is egy emberi logikátlanság. Miért nincs itt valami rendes kijárat?

Aaron jól szórakozhatott, mert vidáman nevetgélt odakint, miközben én egyre dühösebben kerestem a kijutás módját. Teljes képtelenségnek tűnt, hogy azon a szűk izomgyűrűn kiférnék. Pedig tényleg nem alkottam nagyra a testemet, éppen a kevés hely miatt. 

Megpróbáltam a keskenyebb végemmel, de nem ment. Aztán a fejemmel próbáltam tágítani. A homlokom beszorult, valami véres nedv kezdett szivárogni körülöttem. Egyre vacakabbul éreztem magam. Szerintem kár volt orrot meg szájat csinálnom még, ráértem volna odakint is befejezni az arcot. Így viszont most éreztem az enyhén sós ízt, meg a fura, émelyítő, édeskés szagot. 

Folyamatosan rosszabbodott a helyzetem. Már egyáltalán nem akartam bent lenni, de nem tudtam haladni kifelé, az izomgyűrű egyre jobban szorította a fejemet. Beragadtam. Csak tehetetlenül vergődtem, és ijesztően idegen érzések gyűltek a testemben. Örvényleni kezdett körülöttem valami sötét, lehúzó energia, a fájdalom és a rettegés erősödött bennem.

Nem fog sikerülni! Hogyan is sikerülhetne, sosem csináltam még ilyet, a népemből senki sem csinált még ilyet, ez lehetetlen.

Mi nem tudunk megszületni, sose szoktunk.

Nem vagyok rá képes. Nem tudom megcsinálni. Kevés hozzá az erőm.

És belém robbant a felismerés:

Nem tudok megszületni, de meg fogok halni! Itt, ebben a félig emberi testben, ebben az idegen világban meg fogok halni.

Ugyanazt éreztem, mint a legelső éjszakán, amikor az üldözők elől menekültem: ez az a világ, ahol halandó lehetek. Itt van halál, van megsemmisülés, amit korábban sosem ismertem.

És ez itt most az én halálom.

Gyengült az energiám, húzott magába a feketén örvénylő rettegés, amikor meghallottam Aaron hangját:

- Meg tudod csinálni.

Halkan és távolról hallottam, de csökkent tőle az örvénylés ereje. Tudtam rá figyelni.

- Az én erőm is benned van – mondta sürgetően, parancsolóan. -  Küzdj! Használd a pajzsodat, azzal tágítsd az utat!

A tudatom kiszabadult a kétségbeesés ködéből. Tényleg, teljesen elfeledkeztem a valódi erőmről, csak a testet használva akartam kijutni. Igyekeztem koncentrálni, és a tudatommal megnöveltem az energiaburkomat. A fejem körüli rés hirtelen tágabb lett, a testemet körbevevő izom nagyot rándult, Ágnes álmában fájdalmasan felsikoltott, és felébredt.

Na, most mi lesz?