2. Kapcsolatfelvétel

Nincs más választásom. Mégis meg kell szólalnom, különben végképp itt ragadok ezen az idegen bolygón.
2013. február 15-én zuhantunk le.
Az itteniek egy meteor becsapódást láttak, az uráli tűzgömbnek nevezték.
Innen tudom, hogy az űrhajónk valahol Oroszországban, egy Cseljabinszk nevű város környékén zuhant le.
Nem tudom, hogy a pilóta mikor ugrott ki. Hogy neki vajon sikerült-e életben maradnia.
Én egy mentőkapszulában értem földet egyedül, az Európa nevű kontinensen, Budapest városának a szélén.  Menekültem az ismeretlen támadók elől, és egy földi ember testében találtam menedéket.

Az is szörnyű ebben a földi létben, hogy elvesztettem a szavakat, a saját szavaimat. Nem tudom megnevezni magamat, a társakat, nem tudom kimondani, leírni az Otthonom nevét, mert ezen a nyelven lehetetlen. Fura, hangos és primitív módon kommunikálnak itt, és apró ábrákra leegyszerűsítve írnak, ahogy most ezen a billentyűzeten is vannak a jelek.
Olyan idegen minden. Olyan egyedül vagyok.

Nem erre készültem.Én csak egy tanuló vagyok, az első távoli gyakorlatra kísértem el a küldöttséget. Ez egy jutalomút volt.
Na, ennyit a jutalmakról.

Azt mondták, olyan nagy előrehaladást értem el, hogy ennek örömére elkísérhetem a csoportot ide, erre a távoli bolygóra, ahova felderítésre jöttek. Nem tűnt veszélyesnek. Csak egy kis kirándulás. A csoport leszáll, körülnéz, felméri a viszonyokat, mi addig a pilótával odafent várunk. Aztán felvesszük őket, és megyünk is haza.
Eleinte minden rendben volt. Bár a bolygó közelében kiderült, hogy álcázott űrhajókkal jóval többen vannak a közelben, mint ahogy gondoltuk. De nem tűntek veszélyesnek, megfigyelő hajók voltak csak.
A csoport leszállt a felszínre a tervek szerint, mi pedig a pilótával a hajón vártuk őket.
Aztán jött egy kisebb meteorit, csak egy közönséges kődarabnak látszott, de ahogy a közelünkbe ért, váratlanul tüzet nyitottak ránk valahonnan. Valószínűleg a meteorittal fedték el magukat, mert a műszereink semmit se jeleztek.
A hajónk súlyosan megsérült, és azt se tudtuk, ki az ellenség. Mire a távolabbi megfigyelőhajók felénk indulhattak volna, már zuhantunk. A pilóta engem egy mentőkapszulába lökött, és kilőtt a bolygó felé. Ő még a kormánypultnál maradt, és megpróbálta lakatlanabb hely fölé irányítani az űrhajót. A küldetés szerint nem mutatkozhattunk a bolygó lakói előtt, nem tudtuk, hogyan reagálnának. Még hallottam, hogy a hajón bekapcsolt az önmegsemmisítő, aztán egy ideig semmit sem éreztem.

Leírhatom vajon ezeket?
Biztos, hogy ezzel is szabályt szegek...
Bár ennél nagyobb zűrbe már nem nagyon keveredhetek, mint amibe most vagyok.

És úgyse hiszik el. Annyi mindent lehet itt írni, mondani. A sok őrültség között ez már fel sem tűnik. Csak eggyel több bolond ufó-hívő.

Ez az egyik legfurcsább dolog itt. Hogy olyan, mintha mindent tudnának, de összekeverik a dolgokat, hülyeségeket fűznek a valós tények közé, ettől teljesen kusza és értelmetlen lesz minden információ.
Profi módon zavarják össze valakik a tudást, de még nem jöttem rá, hogy kik és miért.

És tudnak hazudni. HAZUDNI. Ezt nagyon sokáig fel sem fogtam. Azt már hamar észrevettem, hogy sokszor mást mondanak, mint amit gondolnak. De azt hittem, csak túl primitívek a szavaik ahhoz, hogy a valóságot közöljék velük.
De aztán rájöttem, hogy ezt akarattal teszik. Valamiért megmásítják a valóságot. Teljesen értelmetlen, mert ezt csak a szavak szintjén teszik, a tény ettől még tény marad. De sokszor mégis úgy tesznek, ahogy a szavaik szólnak, és nem veszik tudomásul a valóságot. Elhiszik a hazugságokat.
De miért? Miért jó ez nekik?
Nem értem.

Lehet, hogy hiába írogatok ide is. Elveszik a sok hamis szó között.
És már én is lebizonytalanodtam. Ezekkel az egyszerű földi szavakkal leírva lehet, hogy nem is igaz az egész.
Lehet, hogy semmi sem igaz abból, aki vagyok.
Lehet, hogy már nem is az vagyok, aki voltam.

Lehet, hogy már engem is megfertőzött ez a hazug világ. Átalakulok én is.
És lehet, hogy már nincsen visszaút.