25. A megszületés

Aaron kitámogatta Ágnest a fürdőszobába, aki kétségbeesett, hogy vérzik alul, és nagyon görcsöl a hasa. Aaron próbálta nyugtatni, aztán azt mondta nekem, csak folytassam, nehogy leálljak. Gyorsítsam meg a dolgot, legyünk túl rajta minél előbb. Nyomjam magam előre az energiaburokkal. 

Összeszedtem magam. Aaron tárgyilagos hangjára figyeltem, és igyekeztem józannak maradni. Az érzéseket sikerült a háttérbe szorítanom.

- Feladat van, erőd van – mondta Aaron határozottan. – Képes vagy rá. Csináld, ne szenvedj!

Az erőmre és a célra koncentráltam, és végre haladni kezdtem kifelé. Szűk volt, egy izmos cső Ágnes testében szorosan körbevette a testemet, véres nyálka borította be a bőrömet, de legalább jobban csúsztam tőle előre. Nagyon rossz volt. Azt hittem, sose érek a végére. Ágnes nyöszörgött, sikoltozott, éreztem, hogy teljesen pánikban van. Hát ez sem könnyítette meg a dolgomat.

Aztán a fejem végre kiszabadult a szorításból, kicsúszott utána testem is, és keményen landoltam a WC-kagylóban.

Helló, világ!

- Elég szar hely, ugye? – vigyorgott le rám Aaron Ágnes válla fölött.

A hely pillanatnyilag nem érdekelt. A lényeg, hogy kint vagyok! Megszülettem, sikerült. Élek! Mégsem haltam meg. Itt vagyok, a saját testemben. Megcsináltam. Képes voltam rá. Nagy elégedettség töltött el.

Aztán Ágnes is lenézett, meglátott engem, és végképp bepánikolt. Sikoltozott, a fejét fogta, eltakarta a szemét, teljesen kiborult. Végül Aaron szelíden elkábította a gyűrűjével, aztán kivitte a szobába, hogy lefektesse az ágyra.

Belőlem teljesen elmúlt a rettegés, helyette győztes felszabadulás érzése töltött el. Megtettem valamit, amit előttem még senki más!

Csakhogy a mozgás ebben a testben még egyáltalán nem ment. Nem tudtam kikászálódni a csúszós WC-kagylóból Hiába próbáltam felegyenesedni, mindig visszacsúsztam. Bevertem az orromat is, és fura fájdalmat éreztem. Ez nem túl jó játék

Szerencsére Aaron közben visszajött, leült a kád szélére, és láthatólag élvezte a látványt.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Nem, egyáltalán nem – mondtam már elég dühösen. – Segíts már kijönni innen!

- Hát ha nem muszáj, nem nyúlnék bele. De mondd, nem feledkeztél meg valamiről?

Nem értettem, miről beszél. Ki kéne jönnöm innen. Oké, még nem vagyok olyan magas, mint ő, de egy akkora testet nem is tudtam volna belül megnöveszteni. Csak kerüljek ki végre erről a helyről, és akkor kihúzom magam a megfelelő méretre.

- Tudod, hasonló helyzetben az emberek a kezüket meg a lábukat szokták használni – mondta kissé rekedtes hangon, aztán csak kitört belőle a hangos nevetés. – Bocs, nem akarnám megbántani az érzékenységedet, de nagyon vicces tekebábu vagy. Egy izgő-mozgó, arasznyi tekebábú egy WC-kagylóban.

A fenébe! Végignéztem magamon, és rájöttem, hogy a nagy tervezésben a végtagokat lefelejtettem magamról. Ó, a jó büdös francba!

Ez most egy igazán ideillő káromkodásnak tűnt.

Persze, a végtagokat a tervezés végére hagytam, mert odabent úgysem volt rájuk szükség. Ezekben a fura, állandó testi kinövésekben nincs semmi célszerűség, mindig egyformák, nem tudnak a feladathoz képest módosulni. Akkor is ott lógnak a testen, amikor éppen nem használják őket. Most viszont elég nagy szükségem lenne rájuk. 

Közben Aaron abbahagyta a nevetgélést, és megszánt végre. Kiemelt a WC-kagylóból, átrakott a mosdóba, és leöblítette rólam azt a büdös trutymót. Aztán langyos vizet engedett, és hagyta, hogy ott lebegjek a vízben.

Ez hasonlított a korábbi, belső helyzethez, úgyhogy összeszedtem magam, koncentráltam a tervre, és elkezdtem kinöveszteni a hiányzó részeimet. Nem volt jó érzés. Ez a tömzsi kis test, amit eddig megalkottam, nagyon biztonságos volt, jól védhető. Azok a kinövések viszont törékennyé, sebezhetővé tették. Erőt kellett vennem magamon, hogy elég nagyra ki tudjam nyújtani ezeket a függelékeket. Aztán az ujjakat is megcsináltam. Nem egy műremek, de hát fogadjam el, itt ezt használják az emberek.

Na, ezzel is elkészültem. Felültem a mosdókagylóban. Még mindig túl kicsi voltam.

-  Letennél a földre? Nem akarom összetörni ezt itt alattam.

Aaron kiemelt, és leállított a padlóra. Megbillentem, de szerencsére elkapott, nem estem hasra. Elég bizonytalanok ezek a vékonyka lábak. Ezekkel állandóan egyensúlyozni kell.

Behunytam a szemem, és nagy koncentrációval betöltöttem magamba a korábban már összeállított energiát. A testem szépen, tervszerűen felmagasodott. Oké. Kinyitottam a szememet, majdnem olyan magas voltam, mint Aaron. Csak majdnem. Na jó, ennyire futotta az energiából. De ez végre már egy normál felnőtt méret volt.

Még valami fontos eszembe jutott.

- Levetnéd a nadrágodat? Nem tudom, pontosan hogy néz ki.

Aaron elképedve nézett rám.

- Micsoda?

- Az a lógó dolog a lábad között, ami neked van, de Ágnes testén nincs. Olyat akarok én is magamnak.

Elröhögte magát, de rendes volt, szó nélkül letolta a nadrágját. Alaposan megnéztem a formáját, az elhelyezkedését, aztán alkottam magamnak is egy olyat. Na, ez méretre is stimmelt. Elégedett voltam vele.

- Kész? – kérdezte Aaron, és felhúzta a cipzárját. 

- Azt hiszem, igen. Minden megvan, ami kell. Kint vagyok, élek.

- Hát akkor sok sikert a világban! – mondta, és megveregette a vállamat.

Szóval elkezdődött. A saját testemben vagyok.

Élek.

Ebben a világban élek.