12. Támadás

De nem erről volt szó! Erre engem senki sem készített fel. Ezt senki sem várhatja el tőlem!

Aaron szerint nem is várja el tőlem senki. Merthogy nincs senki a környéken, aki bármit elvárhatna tőlem. Úgyhogy jó lenne, ha felébrednék a nyavalygásból, és a kétségbeesés helyett a kezembe venném az irányítást.

Oké, persze. Csak megjegyezném, hogy egyelőre még saját kezem sincs. Írni is Ágnes kezével írok.

Szóval becsapott a ménkű.  (Ha nagyobb bennem az érzelmi töltet, Ágnes fejében is sokkal érdekesebb szavakat találok.)

Tegnap este megtámadtak minket. Minket, igen, mert nem tudom, hogy Ágnesre, mint emberre találtak rá véletlenül, vagy megérezték az én energiámat is. Aaron szerint mindkettőnknek áldozati energiája van. Úgyhogy közös a buli.

Szóval Ágnes tegnap este későn jött haza, és már a buszon kiszúrta őt – vagyis minket – egy részeg társaság. Beszólogattak neki, ő meg igyekezett távolabb kerülni tőlük. De éreztem, hogy fél, nagyon dobogott a szíve. És persze én is féltem ott belül.

Aztán amikor leszállt a buszról, a férfiak is jöttek utána. Követték, hiába sietett, és az egyik sötét saroknál utolérték, körbevették. Az egyik férfi elkapta, befogta a száját, a másik megütötte, lerántották a földre, a harmadik ráfeküdt, leszorította. Ágnes vergődött alattuk, de a túlerővel szemben tehetetlen volt. És az egyik férfi kezében megláttam egy kést.

Iszonyúan féltem, éreztem, hogy mindketten meghalunk. Próbáltam volna kiszabadulni Ágnes testéből, és rémülten vettem észre, hogy nem találom a kiutat, nem tudom elhagyni a testet, a pánik teljesen leblokkolt.

 Aztán éles, vörös és fehér fény villant. A férfiak hangtalanul legördültek rólunk, és eszméletlenül terültek el a járdán. Egy erős kar felrántotta Ágnes testét a földről, és valaki nagyon mély hangon azt mondta:

- Mi a francot csinálsz? Miért nem véded meg?

Tudtam, hogy ezt nekem mondták. Ezt a mély hangot ember nem hallja, és ember nem is tudja használni. Aki megmentett minket, az nem ember volt.

De nem is az én népemből való.

Aaronnak hívják. Magas, sötét hajú, az emberi teste, amiben közlekedik, egy negyvenes férfitest. Csak persze ezt ő alakította ki saját magának.

Hazakísérte Ágnest. Vele emberi hangon beszélt, megnyugtatta. Aztán elment. Ágnes lezuhanyozott, hosszan súrolta a bőrét, aztán bevett valami nyugtatót, lefeküdt, és gyorsan elaludt. Na, most igazán hasznos, hogy szoktak az emberek aludni. Egyébként szerintem ez is egy, a többihez hasonló időpazarló módszerük csak, hogy az életük jó részét kábultan, tehetetlenül töltik. De most jó volt, maradt időm gondolkodni.

Nem sokáig elmélkedhettem magamban, mert megjelent Aaron az ágy végénél, és hosszan nézte Ágnest. Vagy engem. Vagy mindkettőnket.

Aztán megkérdezte, ki vagyok, és miért hagytam, hogy megtámadják Ágnest.

Elmagyaráztam, hogy én csak tanuló vagyok, hogy lezuhantunk, egyedül vagyok és tehetetlen, és várom a megmentő csapatot. Végighallgatott. Az arcán nem látszott semmilyen érzelem. Most jöttem rá, mennyivel kényelmesebb dolog, hogy a legtöbb ember arcáról leolvashatóak az érzései.

Csakhogy Aaron nem ember volt.

Hogy pontosan ki ő, arról nem akart beszélni. Arról sem, hogy mit gondol vagy tud rólam, pedig úgy tűnt, mintha ismerné a népemet. Csak nem értett valamit. De sajnos elég szűkszavú volt.

Azt mondta, hiányzik a kristály rólam, amiben ott lennének a létfontosságú tudnivalók arról, hogyan tudnék életben maradni. És a kristályhoz tartozik egy eszköz is, amivel itt dolgozni tudok. Megmutatta a sajátját: a középső ujján egy fémesen csillogó titán gyűrűben két kisebb gyémánt között egy vöröses rubinszem ragyogott. Aztán a következő pillanatban vakító vörös és fehér villanás töltötte be a szobát, majd a fény visszahúzódott a kövekbe. Ezt a villanást láttam az utcán is, ami után kidőlt a három támadó. Ezek szerint nagy ereje lehet.

Mondtam, hogy én semmilyen kristályról nem tudok, nekem sosem volt. És megismételtem, ha netán elfelejtette volna, hogy nem dolgozni jöttem, csak egy kis tanulmányútra. Csak az űrhajóvezetést kellett volna gyakorolnom. Szerinte viszont minden küldetésre ideérkező kap egyet, anélkül el se indulhattam volna. Csak mivel menekülni kellett a hajóról, a pilótának nem volt ideje odaadni nekem. Tehát valószínűleg most is az űrhajón van.

Emlékeztettem rá, hogy épp az előbb meséltem el, hogy az űrhajónk felrobbant. Szerinte viszont ezek a kristályok elpusztíthatatlanok, és mivel a tulajdonosukon kívül más úgysem tudja használni őket, ezért nincs bennük önmegsemmisítő kód sem. Tehát megmaradnak bármilyen körülmények között is. Csak el kell menni értük, mert nincs lábuk, hogy megkeressék a gazdájukat.

Mondtam, hogy nekem sincs lábam. Végignézett Ágnes lábszárán, ami kilógott a takaró alól, és azt mondta, ahhoz képest, hogy nincs, egészen jól néz ki.

Szóval azt állítja Aaron, hogy van egy eszközöm, egy kristály, amivel életképes lehetnék ezen a bolygón, csak el kell menni érte oda, ahol lezuhant az űrhajónk, és meg kell keresnem.

De hogyan? A legelején is majdnem megöltek, amikor egyedül próbáltam menekülni. Most Ágnessel együtt támadtak meg. És újra megpróbáltam kijutni Ágnes testéből, mikor erről beszéltünk Aaronnal, de megint nem sikerült. Valami megváltozott. Valahogy beleragadtam ebbe a testbe.

Miért pont egy női testbe! Miért nem a szomszéd házba ugrottam be az üldözők elől? Azóta már láttam, hogy ott egy jó kövér férfi él a családjával. Azt biztosan nem támadták volna meg.

Aaron szerint autóbalesetben is meg lehet halni. Vagy testi betegségekben, és szerinte a szomszéd eléggé hajlamos egy agyvérzésre. Úgyhogy nyavalygás helyett a feladatra koncentrálhatnék. El kell jutnom Oroszországba, ezek szerint Ágnes testében, tehát vele együtt.

Aaronnak több ötlete is volt, az egyik például az, hogy felkapja és elrabolja Ágnest, de úgy döntött, a mai este után ezt mégsem teszi meg. Nekem semmilyen épkézláb gondolatom nem volt. Aaron megint hosszan nézett minket, aztán sóhajtott egyet, és azt mondta, oké, majd kitalál valamit. Azzal elment.

Én meg gyorsan felkeltem Ágnes testében, és leírtam ezeket, mert attól félek, hogy másnapra elfelejtem. Vagy nem hiszem el magamnak sem. Pedig ezekre most emlékeznem kell, mert az életem múlhat rajta.