6. Az idő

Különös az idő ezen a bolygón. Valahogy lelassították, egészen el van nyújtva minden esemény ideje. De közben a gondolataik normál sebességen pörögnek. Emiatt aztán egy csomó mindenről nem vesznek tudomást. Pedig érzékelik, megtapasztalják, de a valós földi idejükbe nem tudnak mindent beilleszteni. Talán az ezredrészét, vagy csak a tízezred részét használják a működésük során annak, amit valójában tapasztalnak. Mert az olyan gyorsan átcikázik az agyukon, hogy fel sem fogják. Milliárdnyi információt hagynak így elveszni.

Nem értem, miért ez a nagy válogatás. Hiszen ez pazarlás. És így sokkal kevesebbet élnek meg, mint amit lehetne. És aztán rengeteg rossz tapasztalatuk, fájdalmas élményük lesz attól, hogy ilyen leszűkítve élik az életüket. Kimaradnak egy csomó élményből. Nem vesznek észre csodás dolgokat, hagynak elszállni nagyon jó gondolatokat, és alig érzékelnek valamit ebből a világból, amiben élnek.

Ez az ember is, akiben élek, pontosan érezte másnap reggel, hogy akkor az éjszaka történt vele valami nagyon szokatlan dolog. Megvolt a gondolata is arról, hogy mintha valaki más is beleköltözött volna a testébe. Azt hittem, meg fog szólítani, vagy tesz valamit. De nem csinált semmit. A következő pillanatban már úgy ment tovább, mintha nem is lett volna ilyen gondolata. Pedig a tudás újra megjelent a fejében, amikor elolvasta a híreket az Urálban lezuhant meteoritról. Próbált emlékezni a reggeli gondolatára, de aztán megint hagyta eltűnni a tudást a fejéből.

Azt hittem, ez csak a velünk kapcsolatos dolgokra vonatkozik. Mert azt láttam, hogy mennyire elnyomják magukban azt a tudást, hogy rajtuk kívül más is létezhet a kozmoszban. Meséket találnak ki, hogy aztán jogosan kinevethessék, komolytalanná tehessék azt, aki ezzel előállna. Mindenfélét kitalálnak, csak ne kelljen a valóságot meglátniuk.

De aztán rájöttem, hogy nagyon sok helyzetben ugyanígy működnek. Nem akarják meglátni, ami ott van előttük, nem akarják a valóságot tudni. Inkább gyorsan elfelejtik.

Olyan sok mindent tudnak egymásról, a világról, de alig valamit rögzítenek belőle. Felismerik a hazugságokat, aztán a következő pillanatban már el is fogadják valóságnak.

Hallják egymás gondolatait, érzékelik egymás érzéseit is, de valamilyen érthetetlen megállapodás miatt ezeket szinte azonnal törlik is a fejükből.

Azt hiszem, valamiért nagyon félnek az igazságtól. Annyira, hogy a nagy elfojtásban inkább egy csomó más, lényeges dolgot is eltakarnak maguk elől, csak nehogy előbukkanjon valami, amit nem akarnak tudni.
És ez lehet az oka is, amiért lelassították az időt. Így sokkal kevesebbet érzékelnek a valóságból, de jóval több az idejük arra, hogy meggondolják a tetteiket. Olyan lassan cselekednek, hogy még útközben is rengeteg idejük van módosítani.

És ezzel együtt is nagyon félnek a tettektől, a tudatos cselekvéstől. Azt hiszem, a következményektől félnek. Ezért nagyon nehezen döntenek, rengeteg időt adnak maguknak a választáshoz, aztán sok esetben mégsem tesznek semmit. Csak terveznek, sok gondolatot elhasználnak, különféle variációkat futtatnak fejben végig, telik a lassú idejük, és aztán egyszer csak eldöntik, hogy mégsem éri meg a kockázatot. Vagy megállapítják, hogy még nincs itt az ideje. Még várnak inkább. Vagy azt, hogy már késő, már nem időszerű, korábban kellett volna.

És ilyenkor megint nagyon hosszú időt töltenek el azzal, hogy végiggondolják, mi lett volna, ha korábban elkezdik. Milyen jó lenne már nekik most, ha akkor régen máshogy döntenek.
Majd utána megállapítják, hogy milyen kevés idejük és milyen kevés lehetőségük maradt.

Nem értem. Rengeteg idejük van, és azt is elpazarolják. Aztán meg úgy érzik, hogy kevés az, ami van, pedig az még mindig nagyon sok lenne.

Ülnek az Idő végtelenében, és keveslik a tenyerükből elcsorgó perceket.  Aggódva számolgatják az ujjaik végén lecsöppenő idő-cseppeket, és nem veszik észre, hogy az óceán közepében vannak. Bármennyi idő az övék lehet, ha nem kimeríteni akarnak belőle, hanem úszni benne.

De persze látom azt is, hogy mennyire tele vannak félelemmel.

Csak még nem értem, miért.