61. Indulás

Megvolt mind a hét helyszín, a térképen láttam, hogy mindegyik nagy kontinensre jutott belőle, úgy, ahogy tanították nekünk egy ismeretlen bolygó felderítését. Be volt jelölve Amerika fent, középen és a lenti részen is, Ausztrália közepe, Afrika felső része a tenger mellett, Ázsia a nagy hegyvonulata közepén. Az egyik jel pedig pont itt volt Angliában, Londontól nem messze. 

- Ez Stonehenge – mutatott a monitorra Richard -, itt van tőlünk nagyjából kilencven mérföldre. Ha gondoljátok, akár most is elmehetünk oda. Szép az idő, kirándulunk egyet. Aztán majd ott kitaláljuk, hogyan folytassuk tovább a keresést.

Én azonnal lelkesedtem, hogy hajrá, menjünk. Janinak viszont nem volt nagy kedve a kiránduláshoz. Azt mondta, örül, hogy végre biztos talaj van a lába alatt, még a tegnapi repülést sem heverte ki. És az autókat se tartja túl jó közlekedési eszköznek. Azok is azzal a veszélyesen gyúlékony anyaggal működnek, és egy célszerűtlen energiafelhasználású motorral, ami kész őrültség, és szintén sérülékeny fémkasznik csak. Egyetlen előnyük az, hogy a földön mennek, ezért lezuhanni nem tudnak. De attól még bármikor felrobbanhatnának. 

Richard megjegyezte, hogy neki van elektromos árammal működő autója is, de aztán Aaronnal együtt úgy döntöttek, tényleg nem fontos Janinak eljönni. A helyet már tudjuk, ez volt a lényeg, a többit meg úgyis ott kell majd kitalálnunk.

Aaron azt mondta, hogy ő szeretné, ha Ágnes is velünk lenne.  Különben aggódik érte, hátha Sergio vagy egy ügynöke rátalál. Richard szerint az ő birtoka elég védett, de egyébként egyetértett azzal, hogy Aaron legyen együtt Ágnessel. Nem tette hozzá, csak éreztem, hogy a mondatnak az volt a befejezése, hogy „…amíg még lehet.”

Úgyhogy megkerestük Ágnest. Hollyval sétálgattak a nagy kertben és beszélgettek.

Ágnes először nem nagyon lelkesedett egy újabb utazásért. Megkérdezte, hogy Holly is jön-e, de ő azt mondta, hogy sajnos nem ér rá. De szerinte Stonehenge egy csodálatos hely azokkal az ősi kőtömbökkel. Időnként el szokott menni oda, hogy beszívhassa azt az energiát, amit ott érezni lehet. És szerinte Ágnesnek is biztosan nagy élmény lesz ez a látogatás, menjen csak. 

Úgyhogy négyesben elindultunk, hogy megnézzük ezt a nagy kövekről elnevezett Stonehenge-t. És hogy talán rátaláljunk az egyik társamra.

  

60. Tanácskozás

Richard egy nagy fali monitorra kivetítette a Föld térképét, és Jani sorra megmutatta, milyen koordinátákra küldte le a többieket. Hát, jól elterítve a felszínen! Utazgathatunk, mire mindegyikőjüket összeszedjük.

De ez legalább időbe telik, és addig még annyi minden történhet velünk. Persze remélhetőleg csupa érdekes és jól végződő dolog.

Richard azt mondta, a többieknek jól működhet az álcázásuk, mert a Tanács Figyelői nem tudták bemérni őket. Csak a műszereik jelezték azt, hogy plusz hét fő tartózkodik valahol azonosító nélkül a bolygón. Ezért adták ki a körözést.

És az ő leérkezésüket az itteni Őrzők sem vették észre, csak akkor találták meg az űrhajónkat, amikor már a parkolópályára álltunk.

Amikor pedig ők megtámadtak minket, blokkolták a központi érzékelőket. Ezért a Tanács nem tudja, hogy ők lőtték az űrhajót, nem látták a két mentőkapszulát, és ezek szerint rólunk sem tudnak Janival. Sergio ezért nyugodtan megölhetett volna minket, nem maradt volna nyomunk. A támadóink viszont követni tudtak minket, amikor menekültünk, ezért találtak ránk.

Aaron szerint Sergiot is az Őrzők bérelhették fel, amikor rájöttek, hogy egy Harcos védelmez minket. A Kard ellen kevés a Pajzs ereje, de egy Pusztító végezni tudott volna velünk. Vele szemben Aaron legfeljebb önmagát tudja megvédeni, ha elég erős, de mást nem képes megmenteni. Akkor derült ki, hogy a Parancsnoki karkötő tényleg jól működik rajtam, és így, ketten együtt ellen tudtunk állni a gyilkos tűzzápornak.

Aaron ezt csak olyan mellékesen mesélte Richardnak, miközben ő jelölgette a Jani által mutatott helyeket a monitoron.

Engem viszont belül majdnem szétfeszített a büszkeség. Ezt eddig sose mondta nekem! Hogy mi ketten vertük vissza a támadást, egyesült erővel! Ugye, hogy nem egy kis kölyök vagyok! Hanem egy igazi harcostárs.

Tessék már tudomásul venni, hogy felnőtt fia vagyok az apámnak. 

59. A karkötők

Reggeli után visszavonultunk egy jó kis férfias megbeszélésre, Richard, Aaron, Jani meg én.

Richard érdeklődve megvizsgálta a karkötőinket. Ő is azt mondta, mint korábban Aaron, hogy nagyon hasonlítanak az itteniekéhez. Csak azokon a spirálminta fordítva csavarodik, és türkiz kövek vannak rajtuk, nem pedig lapis lazuli.

Aaron azt mondta, ő látott ilyen köveket is, de már nagyon régen. Az egyik régi háború idején a Himalájában találkozott a Hegyek népének egy csoportjával, és velük volt egy nagyon öregnek látszó Őrző. Rajta is hasonló karkötő volt, mint a miénk.

Nekem csak most tűnt fel, ahogy egymás mellé tettük, hogy mennyire különböző a karkötőnk Janival. Az övén három egyforma, kisebb kék kő volt, az enyémen meg a két nagyobb sötétkék, középen a világoskék zafír, és a két csillogó gyémánt. És a vésett minta is bonyolultabb volt rajta.

Mikor megkérdeztem, miért ilyen az enyém, válasz helyett Richard és Aaron összenéztek. Nem szeretem az ilyen pillantásokat, amikor valamit titkolni akarnak előlem. Ha nem tartottam volna Aaron reakciójától, belenéztem volna a fejébe, hogy tudjam, mit gondol. El is döntöttem, hogy ha most csak valamilyen lerázó, felületes választ adnak, akkor később úgyis kiderítem, mi volt a valódi véleménye.

Nem tudom, Aaron sejtette-e, hogy mit tervezek, vagy csak már elég jól ismer, mert sóhajtott, aztán gondterhelten elmosolyodott:

- Egyszerűbb, ha elmondjuk neki. Már amúgy is túl sok minden van a fejében, ennyivel több vagy kevesebb nem számít – mondta Richardnak, aztán felém fordult. – Ez egy Parancsnoki karkötő. A közepén levő, nagy tisztaságú drágakő a két gyémánttal felerősítve képes kapcsolódni a többiekéhez, ha beindul benne a kódolt program. Valójában nem tudom, miért van ez a te kezeden, hiszen te egy tapasztalatlan fiatal vagy csak, valószínűleg nem is tudod irányítani a Parancsnoki modulját. Már az is nagy teljesítmény volt tőled, hogy egyáltalán be tudtad kapcsolni. De aztán láttam, hogy veszély esetén is nagyon jól működik rajtad. Ezért lehet, hogy mégsem véletlenül került hozzád. Pedig amikor felhoztuk Oroszországban a tó mélyéről, nem gondoltam, hogy tudod majd használni.

- A lezuhant űrhajó mellől hoztátok el? – kérdezte Jani.

- Igen, elmentünk érte, hogy a kölyök ne legyen teljesen védtelen – felelte Aaron.

- Én nem tudtam róla, hogy volt még egy karkötő az űrhajón – csodálkozott Jani. - Én is azért kerestem a fiút, hogy megpróbáljam védelmezni, de nem nagyon reménykedtem, hogy túlélte a támadást. Úgy tudtam, neki eleve nem volt eszköze, hiszen semmiképp sem kerülhetett volna a bolygóra. Velem is csak ez a sima, alapvédettséget adó karkötő volt. A többieké, akik a felderítésre jöttek, már többcélú, a védelem mellett álcázásra és információgyűjtésre is jó. És a küldetés végén tudtak volna jelezni vele az űrhajónak, hogy honnan szedjük fel őket.

- Most, innen a földről nem tudtok valahogyan kapcsolatba lépni egymással? – kérdezte Richard.

- Én biztosan nem – felelte Jani. – Nekem csak az űrhajó eszközeivel lett volna dolgom. De elképzelhető, hogy ezzel a másik karkötővel lehet üzenni.

Most meg az nem tetszett, hogy mind a hárman énrám néztek. Az előbb még tapasztalatlan kiskölyök voltam, most meg játsszam el a Parancsnokot?

Igazán jó lenne, de nem tudom, hogyan kell.

- Lehet, hogy mégsem jó ötlet – mondta rövid szünet után Aaron. – Ha sikerülne beindítani a jelet, és a többiek válaszolnának rá, akkor azt más is meghallhatná. Nemcsak a Tanács Figyelői, hanem például Sergio is. És azok az itteni Őrzők, akik szintén rátok vadásznak.

Célszerűbb, ha előbb megpróbáljuk betájolni, hol lehetnek a társaitok, és csak kis távolságra, rövid időre kapcsoljuk be a karkötőt. Mert ha mégis működik, akkor a közelben kell lennünk, hogy mi találjuk meg előbb őket, és ne az üldözők.   

- És ha megtaláljuk a többieket, azután mi lesz? Nincs űrhajónk, amivel elmehetnénk – aggodalmaskodott Jani.

 Aaron meg Richard újra összenézett. Aztán Richard szólalt meg:

- Tegnap este mi már végigvettük a lehetőségeket Aaronnal. És arra jutottunk, hogy az egyetlen megoldás, aminek egyáltalán esélye van arra, hogy jól végződjön az az, hogyha elmegyünk veletek a Tanács elé. Ott lehet, hogy kaptok egy fejmosást, lehet, hogy ki fognak tiltani a bolygóról, de a Tanács törvényei szerint nem ölhetnek meg benneteket csak azért, mert bejelentkezés nélkül, engedély nélkül jöttetek a bolygóra. És ha ők kiutasítanak titeket innen, akkor kaptok egy űrhajót is, amivel hazamehettek.

Jani arcán látszott, hogy örömmel tölti el ez a lehetőség. Ő már ment volna el innen, minél hamarabb.

Én viszont nem tudom, hogy szeretném-e ezt.

Persze, itt veszélyben van az életem.

De cserébe van egy olyan életem, ami otthon nem volt.

A Parancsnoki karkötőről nem is beszélve!

58. Ágnes reggelije

Ágnes olyan csöndben lépett ki a teraszra, akár egy kísértet. Először észre sem vettem. Aaron állt fel, az asztalhoz kísérte, és bemutatta a másik két nőnek. Ágnes nagyon sápadt volt, karikás szemekkel, mint aki alig aludt. És úgy tűnt, mintha nem lenne teljesen magánál. Franciául mondta, hogy elnézést, nem beszél angolul. Aztán a bemutatkozásnál pár szót mégis angol nyelven mondott. De ahelyett, hogy „I’m Ágnes” – vagyis hogy „Ágnes vagyok”, azt mondta mind a kétszer, hogy „I’m sorry” – ami azt jelenti, hogy „Sajnálom”. Ezt viszont most úgy is lehetett érteni, mintha ez volna a neve. Mintha ő maga lenne a Szomorúság. És nagyjából úgy is nézett ki. Fura volt.

Aaron kihúzta neki a széket, Ágnes leült, de nem nyúlt az ételhez, csak nézett kábán maga elé. Aztán bágyadt mozdulattal kivett egy banánt a gyümölcsöstálból, lehúzta a héját, beleharapott, és még jobban elfehéredett.  

Furcsa, nyöszörgő hang jött ki belőle, aztán fuldokolni kezdett, és az asztalra borult.

Én nagyon megrémültem, olyan ijesztő volt az egész. Jani is dermedten ült.

De a legnagyobb csodálkozásomra Aaron meg Richard nem ugrott fel, hogy segítsenek, hanem mindketten Hollyra néztek. Holly nyugodt arccal figyelte Ágnest, majd felállt.

- Fektesd oda – mondta Aaronnnak, aki felvette Ágnes ernyedt testét, és odavitte a terasz szélén álló kanapéhoz. Aztán hátralépett, és csöndben figyelte Hollyt.

Ő leült Ágnes élettelennek látszó teste mellé, megfogta mindkét kezét, és a mellkasára tette. Aztán egyre fényesebb lett körülöttük, beburkolta őket egy nagyon szép, világos rózsaszín gömb, amihez egy fentről jövő fényoszlop kapcsolódott. Hasonlított ahhoz, amit már láttam akkor, amikor Ágnes otthon meggyógyult, de ez jóval tisztább, erősebb fény volt.

Percekig csönd volt. Ők a fényben, mi az asztal körül ültünk, és vártunk.

Aztán Ágnes köhögött, felült, és a fény lassan elhalványult körülöttük.

- Köszönöm – mondta Ágnes angolul. – Sajnálom, hogy megzavartam a reggelit – nézett ránk bizonytalanul mosolyogva. Érdekes hangsúllyal, olyan régimódi stílusban ejtette az angol szavakat. De már sokkal jobb színe volt. Egyértelműen élőnek látszott, nem olyan kísértetnek, vagy éppen halottnak, mint korábban.

Visszaültek az asztalhoz.

Azt hiszem, ez lehet az angol udvariasság, mert a többiek úgy folytatták a reggelizést és a beszélgetést, mintha az előbb semmi különös nem történt volna.

Aztán egy idő után Holly mégis Ágneshez fordult:

- Lenne kedved elmondani? Akkor lehet igazán elengedni a szégyent, ha már beszélni is tudsz róla.

Ágnes elpirult, aztán megköszörülte a torkát:

- Kiderült, hogy ez egy előző életbeli emlékem volt – mondta, és közben a tányért nézte maga előtt. – Amikor legutóbb Angliában éltem, nagyon szerelmes voltam egy férfiba.

- Nem csoda – szólt közbe vidáman Richard. – Az angol férfiak tökéletesek – és nevetett.

Ágnes is elmosolyodott, és folytatta:

- Igen, számomra ő valóban tökéletes volt. Csak abból lett a probléma, hogy akkor én is férfi voltam. – Elhallgatott, várta a reakciókat.

Én nem értettem, mi a helyzet. Bár azt már megfigyeltem, hogy itt általában a férfiak a nőkkel esnek szerelembe, de nem tudtam, mi abban a gond, ha egyforma neműek. Oké, szerették egymást. És?

- Ez korábban sokszor tilos volt – mondta nekem Aaron. – És a társadalom kész volt kegyetlenül megtorolni mindenféle elhajlást az általuk megszabott normától. Pedig az Angyaloknál nagyon gyakori, hogy önmaguk tükörképéhez, az azonos nemű társhoz tudnak csak igazán kötődni.

- Én akkor belehaltam ebbe. A szégyenbe, a lelepleződésbe – mondta Ágnes. – És aztán lezártam minden olyan emléket, ami ehhez kapcsolódhatott, az angol nyelvet is. Pedig belül megvolt a vágyam, hogy megtanuljam, de amikor meg akartam szólalni, úgy éreztem, megfulladok. Úgy, mint akkor régen.

- Semmi baj – mondta Holly. – Ma már ez nem szégyen. Egyre többen élnek ilyen kapcsolatokban. És most  itt van neked Aaron – nézett jelentőségteljesen Aaronra, aki valamit megérthetett, mert gyorsan átkarolta és megcsókolta Ágnest.

Ettől oldódott a hangulat az asztal körül.

Bennem azért ott maradt az értetlenség. Micsoda problémákat gyártanak itt maguknak az emberek – gondoltam magamban. Nem mindegy, kivel él együtt? Nincs elég más bajuk, még ezen is képesek vitatkozni?

Megint nem tűnt olyan tökéletesnek ez a világ. Furcsa, értelmetlen szabályaik vannak, ez újra kiderült. És mennyi lehet még, amiről nem is tudok!

Fura világ ez. Ha az egyik oldalról nézem, akkor csillogó, kedves, érdekes. Ha meg máshogy fordul a kép, ott korlátok, veszélyek, fenyegetések vannak. Bonyolult ez nekem.

Ki rakta ezt így össze?

57. Reggeli fények

Igazán jól éreztem magam. A teraszra sütött a Nap, a kertben madárcsicsergés, lombsusogás, az asztal körül jó emberek. És a helyzet csak fokozódott, amikor megjött Richard felesége és a lánya. Mindketten szőkék, mosolygósak és barátságosak voltak. Pontosabban a lánya, Holly azért egy kicsit szőkébb, mosolygósabb és barátságosabb volt. És gyönyörű!

Még nem láttam ilyen sugárzóan szép fiatal nőt. A környezet is fényesebb lett, ahogy kilépett a teraszra. Áradt belőle a fény. Egyértelmű volt, hogy csak Angyal lehet. Egy gyönyörű, életvidám Angyal.

Harminc év körüli volt, karcsú alakkal, csillogó, nagy kék szemekkel, nevető, széles szájjal. Már az ajtóból futni kezdett Aaron felé, kitárt karokkal. Aaron meg felkapta, mintha kislány volna, körbeforgott vele, összedugták a homlokukat, és együtt nevettek. Még sosem láttam Aaront ilyen boldognak, ilyen felszabadultnak. Hosszan ölelték egymást, mint akik visszakapták egy rég elveszettnek hitt kincsüket, és el sem akarják többé ereszteni.  

Aztán Aaron mégis talpra állította Hollyt, és mosolyogva végignézett rajta.

- Egyre gyönyörűbb vagy – mondta kedvesen. – Legutóbb is jól néztél ki, de ez a mostani alak nagyon illik rád. Neked igazán megéri újra és újra ide születni, egyre ragyogóbb nő leszel.

- Miért, eddig nem voltam elég ragyogó? – kérdezte mosolyogva Holly.

- Dehogynem. Csak az én képzelőerőm kevés ezek szerint, mert mindig azt gondolom, ennél szebb már nem lehetsz. De lám, megint sikerült túlszárnyalnod a korábbi önmagad.   

Aztán leültek ők is az asztalhoz. Jani nagyon igyekezett felhívni magára a figyelmet, sorra kínálgatta Hollynak a szendvicseket. Holly kedvesen megköszönte, vett is belőlük, de igazából csak Aaronra figyelt.

- Attól féltem, hogy sokáig nem látlak majd – mondta.

- Én megmondtam, hogy bízzál Aaron önfejűségében – jegyezte meg Richard. – Ugyan mikor tartotta be pontosan a Tanács utasításait? Várható volt, hogy egyszer csak megint felbukkan. Bár jöhettél volna kicsit hamarabb is – fordult Aaron felé. – Egy éve volt Holly esküvője, nagyon hiányoztál onnan. Nagy buli volt a szigeten.

- És a régebbi életeimben az esküvőmön mindig te voltál a násznagy. Sokáig nem is akartam lakodalmat úgy, hogy ha te nem vagy ott.

- És legalább rendes srácot találtál magadnak? Leteszteljem? – kérdezte Aaron.

- Jaj, ha lehet, tartsd magad távol tőle. Olyan józan, szolid fiú, nem akarom, hogy megijeszd – nevetett Holly.   

- Ezek szerint nem Angyal és nem a Griffek közül való? – nézett Aaron Richardra.

- Hát nem, egyik sem – mondta kissé fanyar mosollyal Richard. – Egy apának persze egy vőjelölt se tökéletes, de elfogadtam, hogy most már tényleg vegyes család leszünk. Az én Angyalkám hosszú válogatás után egy megbízható Mesterembert választott magának a Földek népéből. Úgy látom, boldogok együtt, és egy szülőnek ez a lényeg – azzal a feleségére, Joanra mosolygott, és megfogták egymás kezét. – Talán a fiunk, Sam is megtalálja a párját hamarosan, és akkor kerek lesz a család.  

Békés, boldog hangulat lengte körül az asztalt. Mintha minden rendben lenne.

Hátha valójában minden rendben van – gondoltam reménykedve -, és csak rossz álmok voltak az eddigi események. És ez itt valójában egy vendégszerető, kedves világ.