Éjfél körül érkeztünk meg Londonba. Jani hiába aludta
végig az utat, ugyanolyan kétségekkel és kritikával szállt le a gépről, mint
ahogy elindultunk. Azt magyarázta nagy hangon, hogy ilyen technikai alappal
akár ágyúból is kilőhetnék az utasokat, akkor is hasonló eséllyel érkeznének
meg a célba, mint ezekkel a fémhengerekkel. És hogy ő soha többé nem fog
felülni ilyenre, örül, hogy most élve megúszta.
A repülőtéren autó várt minket, amit Richard küldött
értünk. Beszálltunk, és elindultunk.
Néztem a kivilágított várost, az utcákat, a sétáló
embereket, és azt éreztem, nagyon más világba kerültem. Más ország. Más energiák, más hangok,
más nyelv. Már Oroszországban is feltűnt, pedig ott csak Ágnes testén keresztül
érzékeltem.
Furcsa ez a világ. Hasonlóak az emberek, és mégis annyira
másféle energiák veszik őket körül a különböző országokban. És persze ezeket az
országokat sem értettem. Mi az, hogy húznak egy határt, és az egyik felén más
emberek élnek, máshogy beszélnek, mint pár méterrel arrébb? Mitől változnak
meg? Miért nevezik másnak magukat, miért beszélnek más nyelven? Hiszen azonos
fajhoz tartoznak. Vagy ha valami különös ok miatt ennyire különbözőek, akkor meg
hogyan tudnak mégis egymás mellett élni?
Nem értem. Még mindig nagyon sok mindent nem értek ebben
a világban.
Például most azt sem, hogy miért az út bal oldalán mennek
az autóval. Aaron mindig a jobb oldalon haladt.
De a lényeg az, hogy mindegy melyik oldalon, de megérkeztünk
végre Richard házához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése