Arra ébredtem, hogy ezek szerint elaludtam. Úgy
belemerültem abba, ahogy hallgattam Aaron és Richárd beszélgetését, hogy
egyszer csak elnyomott az álom. Pedig biztosan elég hosszan beszéltek még, mert a
fejemben sokáig hallottam a megnyugtató hangokat. Csak arra már nem emlékeztem,
hogy miről volt szó.
Felkeltem, és lementem reggelizni. A folyosón találkoztam
Aaronnal. Nem tudtam, vajon érzett-e valamit abból, hogy tegnap a fejében
hallgatóztam. Bizonytalanul néztem rá, de ő elvigyorodott.
- Jól aludtál? –Nem tudtam, mit válaszoljak, erre
folytatta: - Az Angyalok meg a Főnixek elől könnyedén le tudom zárni az
agyamat, erre jön egy kölyök, és beslisszol a hátsó ajtón. Most okosabbnak
érzed magad? – és barátságosan hátba vágott.
Tehát tudja! És nem dühös miatta! Nagyon
megkönnyebbültem. Nem lett volna jó titkolózni Aaron előtt. Olyan nagy
felszabadulást éreztem, hogy kedvem támadt most is benézni a fejébe, vajon mit
gondol rólam.
Még végig sem ért bennem a gondolat, Aaron megfordult, és
a karja hirtelen az arcom felé lendült. A tenyere nem ért hozzám, de a
gyűrűjéből kirobbanó energia úgy képen vágott, hogy egy pillanatra megszédültem.
- Más dolog a gyermeki kíváncsiság, és más a szemtelen
leskelődés, …fiam – mondta higgadtan, aztán
kilépett a teraszra, ahol a reggelihez terítettek.
Az orrom sajgott, a szemem könnyes lett, de boldog
voltam. Azt mondta: fiam!
Ezért nem zavarta, hogy a beszélgetésüket kihallgattam.
Azt akarta, hogy tudjak ezekről a dolgokról én is. Mégiscsak fontos vagyok
neki!
És követtem Aaront a teraszra, reggelizni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése