48. A repülőtéren

Szerencsésen visszaértünk a városba, nem láttuk az üldözőket. Remélhetőleg még most is azt a másik autót követik. Aaron szerint nem fogják bántani őket, Sergio minket akar csak.

A repülőtéren viszont akadt egy kis problémánk. Nem a papírokkal. A jegyünk is megvolt, Richard megtelefonálta, hol vehetjük át őket.

Csakhogy Jani meglátta a repülőgépeket, és teljesen kiborult. Azt mondta, inkább meghal, de nem ül fel egy ilyen primitív járműre. Hangosan kezdte kritizálni a rossz konstrukciót, a teljesen ésszerűtlen hajtóműveket, a sérülékeny fém vázat, és az egészében hibás működési mechanizmust.

Szerinte csak összedrótoztak pár vacak hajszárítót meg egy fémkasznit, és azok véletlenül felemelkedtek.   

Véleménye szerint egy épeszű óvodás is jobb megoldást találhatna erre a közlekedési módra. Szerinte kész csoda, hogy egyáltalán fel tudnak emelkedni, de biztos, hogy az, amire ő felül, az le fog zuhanni. Ő azt egyszer már átélte egy ezeknél jóval korszerűbb űrhajóval, semmi kedve még egyszer kockáztatni. Főleg amikor kiderült, hogy ezeken a gépeken nincs mentőkapszula, se ejtőernyő. 

Próbáltuk nyugtatgatni, de nem sok sikerrel. Nekem se nagyon tetszettek ezek az esetlen fémhengerek, de én Ágnes testében már utaztam rajtuk, amikor Oroszországba mentünk, és tudtam, hogy túlélhető a dolog. 

Végül Aaron elment, és a repülőtéri boltban vett egy kisebb üveg whiskyt. Megitatta Janival, aki ettől jóval vidámabb és jóval bátrabb lett. Továbbra is az volt a meggyőződése, hogy le fogunk zuhanni, de úgy döntött, férfiként fog szembenézni a végzettel. Ezért nagyon határozottnak szánt, de valójában nagyon ingatag léptekkel elindult, hogy azonnal fel is menjen a legközelebbi gépre. Alig tudtuk visszatartani, hogy ne induljon neki az első útba eső beszállókapunak.

Szerencsére sorra kerültünk, a londoni gépre is szólították az utasokat, kezdődhetett a beszállás. Aaron előre küldött minket, hogy Ágnessel támogassuk fel Janit a gépre. Ő kicsit lemaradt, hogy ne látszódjon, hogy összetartozunk. És tudtam, közben azt figyeli, nincsenek-e gyanús alakok az utasok között.

Simán átjutottunk minden ellenőrzésen, és felszálltunk a gépre. Végül Aaron is mellettünk tudott leülni.

Azt hittem, a nehezén túl vagyunk, de Jani nem állt le. Amikor felpörgették a hajtóműveket, felugrott, és le akart szállni a gépről. Szerinte ami ilyen hangosan dübörög, az mindjárt robbanni fog. Alig tudtuk visszatuszkolni az ülésbe. Már a légikísérők is odajöttek nyugtatni. Aztán végre gurulni kezdett a gép, akkor meg hangosan kiabálta, hogy „húzd már fel, húzd már fel, mi a franc tart ennyi ideig”. Persze a gép elég hosszan gurult a kifutópályán, úgyhogy a végén már azt mondogatta, hogy „mi van, a földön fogunk Londonig elkocsikázni”?

Amikor végre felszálltunk, akkor meg görcsösen markolni kezdte az üléskarfát, és azt mondta, ez lehetetlen. Ez a gép túl labilis, így nem repülhet sokáig, mindjárt zuhanunk.

Aaronnak elege lett a nyavalygásából, kezdtünk túl feltűnőek lenni az utasok között. Úgyhogy egy laza mozdulattal a nyakához nyomta a gyűrűjét, és elaltatta.

Végre csönd lett. 

És repültünk London felé.