37. Ágnes pincéje

Érezhetően megváltozott a szobában az energia. Ágnes felengedett a befagyott ellenkezéséből, Aaron újra aggodalmasan őt nézte, nem a bárányfelhőket. Megint élő volt köztük a kapcsolat, nem egy feszült acélköteg kötötte össze őket.

Ágnes félénk mosollyal nézett Aaronra:

- Segítesz?

- Én Harcos vagyok, nem Gyógyító. Csak irányt tudok neked mutatni, hogy merre keresgélj. De támogatni nem tudlak. Nem mankó vagyok, hanem útjelző tábla. Ha ez elég, ezt szívesen megteszem.

- Próbáljuk meg – mondta Ágnes. – Végül is nincs mit veszítenem. Ha nem tetszik, amit találok, akkor is belehalhatok.

Lett volna véleményem, de inkább nem szóltam. Biztató egy hozzáállás, nem mondom. De a semminél több, legalább megpróbálják. Mi meg drukkolunk nekik.

- Hogyan kezdjem? –kérdezte Ágnes.

- Csukd be a szemedet, és nézz bele abba mélységbe, ahol a követ érezted.

- Nem látok semmit. Már az érzés is elmúlt, visszasüllyedt oda, ahol volt.

- Akkor próbáld megkeresni, hol lehet. Képzeld el, mi lehet a lelked mélyén.

- Én ilyet nem tudok, sose tudtam. Én csak azt tudom elképzelni, ami kézzelfogható. Ez nekem túl elvont – Ágnes hangja kislányosan nyafogó lett.

Aaron hangosan beszívta a levegőt, megállt – attól tartottam, hogy megint baj lesz –, de aztán egy sóhajjal kifújta, és nyugodt hangon folytatta.

- Jó, akkor induljunk ki a valóságból. Ez a ház, amiben laksz, a nagyszüleidé volt, ugye?

- Igen.

- Van pincéje? – Aaron már jól ismerte a házat, ugyanúgy tudta, mint én, hogy nincs pince. De várta a választ.

- Nincs pincéje – mondta Ágnes értetlenül.

- Ha lenne, hol lenne a lejárata?

- Talán kívül, a kamra falánál.

- Milyen lenne az ajtaja?

- Nagy régi faajtó, rozsdás lakattal.

- És a lépcsők?

- Kopott, téglából kirakott lépcsősor.

- Milyen a pince talaja?

- Földes, kicsit nedves földes, becsöpög az eső a sarokban.

- Mi van elásva a földbe?

- Nem tudom.

- Ha tudnád, mi lenne?

- Talán egy nagy láda. Faláda, hosszúkás.

- Van rajta évszám?

- Igen, de nem látszik már pontosan. Mintha egy régebbi évszámot faragtak volna át, most ezerkilencszázzal kezdődik, de előtte talán ezerhatszáz volt.

- Ki lehet nyitni a ládát?

- Nem, le van szögezve nagy rozsdás szögekkel.

- Ha ki lehetne nyitni, mit látnál benne?

- Elszürkült szövetet.

- Mi van a szövet alatt?

- Halott. Több halott. Felnőttek és gyerekek is.

- Miért vannak a te pincédben?

- Mert miattam haltak meg. Az én halottaim.

- Mi történt velük?

- Nem tudom.

- Honnan tudhatnád meg?

- Le van írva. Valaki leírta, és beletette a ládába, emlékeztetőül.

- Olvasd el.

- Nem tudok olvasni. Nem látok.

- Elég, ha hallod a szöveget. Aki leírta, felolvassa neked. Hallod?

- Igen…

- Akkor mondd, amit hallasz.

Eléggé ijesztő volt, mert Ágnes arca elváltozott. Egy rideg, gunyoros mosoly jelent meg az arcán, és gúnyos hangon kezdett beszélni:

- Rózsika nagyon jó kislány. Rózsika szófogadó gyerek. Olyan, akár egy angyal. Rózsika mindenkinek köszön. Rózsika mindenkinek szépen válaszol. Rózsika látja, hogy a nagymama minden nap ételt visz a pincében lakó családnak. A nagymama nem látja, hogy Rózsika látja őt. Nagymama jó ember. Nagypapa is jó ember. Anya is jó, és apa is, csak most elment messze, mert a katonáknak most máshol van dolguk. A pincében lakók is biztosan jó emberek, akkor is, ha sohasem jönnek fel az udvarra. Pedig Rózsika szívesen játszana azzal a kisfiúval, aki odalent lakik. Az a kisfiú sokszor fázik. Rózsika jó kislány. Fogja a kabátját, és leviszi a pincében lakó kisfiúnak. Amikor a barna ruhás bácsi megkérdezi tőle, hogy hova viszi a kabátot, Rózsika jól nevelten válaszol. Megmondja, és meg is mutatja, hogy kell az elzárt pincerészbe bemenni. Látta, ahogy a nagymama kinyitotta a reteszt.

Rózsika nem érti, a kisfiúnak miért nem kell az ő kabátja. A barna ruhás bácsi megnyugtatja, hogy már neki sem lesz rá szüksége. Rózsika nem érti, miért sír a nagymama. Miért sír az anyukája. Miért szomorú a kisfiú családja. És nem érti, hova kell most mindannyiuknak mennie a barna ruhás bácsival, meg az ő társaival. Biztosan nem kell félniük, mert a bácsiknál puska van. Azzal megvédhetik őket.

És Rózsika nem érti, anya miért lökte le őt az egyik utcasaroknál egy idegen pincébe. Meg is ütötte magát. Mire kijutott onnan, nem találta a nagymamáékat.

Soha többet nem találta meg őket. És apa se jött vissza, mindig katona maradt ott valahol messze.

Rózsika örökre egyedül maradt.

Pedig ő olyan jó kislány volt, akár egy angyal.