Az út nyugodtan telt. Jani végig békésen horkolt, Ágnes
Aaron vállára dőlve aludt, és én is próbáltam nem gondolni semmire. Főleg nem a
bizonytalan jövőre.
Éjszaka repültünk. Néztem a csillagos égboltot az ablakon
át. És eszembe jutott az otthon. Valahol ott, a távolban, a fénylő, apró
pöttyök között ott van az otthonom.
De most nem éreztem azt a nagy árvaságot, mint máskor.
Tudtam, hogy ott messze van egy biztonságos, békés régi
világ, amihez tartozom. De egyre több érzés, emlék köt már ide is, ahol most
vagyok. Igaz, hogy úgy tűnik, itt szinte folyamatosan veszélyben van az életem,
de eddig még megúsztam. És közben egy csomó olyan kalandot éltem át, amiről
abban a régi világban elképzelésem sem lehetett.
És itt találkozhattam olyan emberekkel, akikről korábban
sosem hallottam.
Aaron megmozdult, megigazította Ágnes fejét, hogy kényelmesebben
feküdjön, és felhúzta a vállán a takarót, amit a légikísérő adott. Aztán rám
nézett.
Nem tudom, mit láthatott rajtam, mert hosszabban rajtam
maradt a tekintete. Aztán lassan elmosolyodott. Olyan biztató, olyan jó mosoly
volt ez, hogy egészen melegem lett tőle. Még sosem nézett rám ilyen… ilyen
kedvesen… ilyen emberien…
Aztán visszafordult. A helyére simította Ágnes hajának
pár rakoncátlan tincsét, és újra mozdulatlanná vált.
Néztem a távoli csillagokat, és arra gondoltam, hogy van
ott egy békés, biztonságos világ, igen, tudom.
De abban nincs ott Aaron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése