Álltunk az ágy mellett, és tehetetlenül néztük Ágnes testét.
Már alig lélegzett. Az a rózsaszín energia is alig csordogált belőle. Elvérzik.
Hirtelen eszembe jutott valami.
- Aaron, mondd, azzal az előbbi módszerrel, amivel Janit
raktad rendbe, lehetne Ágnesen is segíteni?
Értetlenül nézett rám:
- Nem tudunk belépni a testébe, a tudatába. Nem férhetünk
hozzá az emlékeihez.
- Bennem megvannak az emlékei, letöltöttem magamnak,
mielőtt kijöttem. Hátha nála is van valami hiány, és azt is megoldhatnád neki.
Aaron elgondolkodott.
- Lehet, hogy sikerül. Most nyitott a szíve, ha
megtalálod az okot, azzal beforraszthatod a sebet. Nem gyógyítja meg, de
legalább magához tér. És utána már vele beszélhetünk.
Leültem az ágyra, az ölembe vettem Ágnest, a kezemet a
mellkasára tettem. Éreztem, hogy a karkötő is finoman lüktetni kezd rajtam.
- Csukd be a szemed, és keress valami zárt helyet az
emlékek között.
- Hogy mit? Képet keressek?
- Igen. Egy képet egy olyan helyről, ahova az ember régi
emléket rak el. Olyat, amit meg akar őrizni, de mélyen el akar rejteni, még
önmaga elől is.
Ágnes emlékei között rengeteg kép volt. Kavargóan
színesek, mozgóak, meg pillanatfelvételek, fekete-fehér képek. Volt, amihez
hangok, színek is tartoztak, vagy illatok. De semmi titkosat nem találtam.
Néztem tovább. Az egyik irányban halványodtak a fények, elmosódott, szürke
képek sorakoztak, túl közel egymáshoz, akár egy fal. Gyanúsnak tűnt, túl
rendezett volt a többi emlékhez képest. A falhoz léptem, és széthúztam két
képet. Mögöttük mély sötétség volt, és vészjósló, halk morgás. Megtorpantam. Nem
voltam biztos, hogy helyes, amit teszek. Belépek más ember titkos emlékei közé.
Megtudok valamit, amit ő sem akar tudni.
A fenyegető morgás erősödött, mintha el akarna űzni
innen.
Éreztem közben, hogy Ágnes légzése kapkodóbbá válik, a
tenyerem alatt a mellkasa felforrósodott. Ezek szerint jó felé járok. És bármit
is teszek, ha ez segít Ágnesnek, akkor ez jó. És ha emiatt megharagszik majd rám,
az is jó lesz, mert azt jelenti, hogy túlélte.
Továbbmentem, és beleütköztem valami keménybe.
Kitapogattam egy ajtót, megtaláltam a kilincset, és lenyomtam.
Ennek a háznak a kertjét láttam magam előtt, de egy jóval
korábbi képen, még a bokrok és a fák
kisebbek voltak. Egy szőke kislány kapaszkodott egy nagy barna kutyába, aztán nevetve
birkózott vele a füvön. Aztán fogócskáztak, a kislány szaladt, és hívta a
kutyát:
- Bundás, Bundás, gyere, kapj el!
Aztán váltott a kép, mintha filmeket másoltak volna
egymásra, havas volt a kert, a kislány egy szánkó elé próbálta befogni a kutyát,
és amikor az nekiindult, beleborultak a hóba. Több jelenet is volt egymás után,
tavaszi, nyári, téli képek váltakoztak, a kislány egyre nagyobb lett, a kutya
meglassult. Aztán elsötétedett a kép, csak vészjósló morgás hallatszott, egy
gyerekkéz nyúlt a kutya tányérjába esett labda után, morranás, sikoltás, és aztán
süket csend és feketeség.
A film véget ért, de nem tudtam, mi történt. És azt sem,
hogy ez az emlék hogyan segíthetne Ágnesnek.
Elmondtam Aaronnak, amit láttam.
- Gyújts fényt abban a sötétségben, és most valami írást
keress. Ha az emlék túl fájdalmas képként, akkor lehet, hogy szavakban marad
meg. Hátha van ott papírlap vagy napló.
Körülnéztem egy derengő fényben, de semmit sem találtam.
Aztán mégis. A szürkeségben egy dobozt láttam. Fura doboz volt, nagy kapcsológombokkal.
Ágnes emlékeiből rájöttem, hogy ez egy magnó. Bekapcsoltam. Recsegve szólalt
meg egy idős nő hangja:
- Hidd el, ez volt a legjobb megoldás. Elaltatták. Nem érzett
semmit. Öreg volt már. Ha téged megharapott, akkor másnak is nekitámadhatott
volna. Veszünk majd neked kiscicát. Felejtsd el Bundást.
És egy zokogásba fúló gyereksikoltás:
- De én vagyok a hibás! Miattam öltétek meg! Soha, soha nem bocsátom
meg!
Ágnes teste megrándult a karjaim között, a sírás már
belőle jött, nem a régi emlékhang volt.
Kinyitottam a szemem, Ágnest már Aaron is ölelte,
simogatta.
A mellkasán már nem fénylett a seb. Sírt, de nem olyan kétségbeesetten,
mint amikor Jani fölé hajolt. Most inkább megnyugvás volt benne.
Csak ültünk ott. Aztán Ágnes lassan abbahagyta a
sírást. Ölelte még Aaront egy ideig, aztán simogatni kezdte a kutyát, ami ott
hasalt az ágyon, a lábánál.
- Bundás – mondta neki lágyan -, drága Bundás. Majdnem elfelejtettelek...
A kutya boldogan csóválta a farkát, és megnyalta Ágnes
kezét.
Na ugye, én tudtam, hogy Ágnesnek szüksége van egy
kutyára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése