32. Az éjszaka

Egyedül maradtam a sötétben. Tehetetlenül bámultam a csukott kaput. Aztán valami zörrent az utcán, és rájöttem, hogy védtelenek vagyunk. A támadók biztosan visszajönnek megnézni, mi történt Janival, és akkor felfedezik, hogy Aaron már nincs velünk.

És akkor végünk.

Gyorsan visszamentem a házba, és bezártam az ajtót. Nem mintha akadályt jelentene azoknak, akiktől félnem kell. Nincs olyan fal, ami megvédhetne. Se páncél, se burok.

Vagy valami talán mégis.

A konyhában Ágnes most is eszméletlenül feküdt a földön, a kutya szorosan mellette, mintha őrizné. Jani viszont már talpon volt, megtalálta a szekrényben a borosüveget, és abból ivott. A keze remegett, a bor egy része a szakállán folyt végig.

Felkaptam Ágnest, egészen könnyű volt a teste. Bevittem az ágyra, a kutya is követett. Aztán Janit is odahívtam. Felkuporodtunk mindannyian az ágy közepére, és bekapcsoltam a pajzsot.

A kék gömb most is nagy lendülettel vágódott ki a karkötőmből, arrébb sodorta az éjjeliszekrényt, és megnyugtatóan borult fölénk.

Meglátjuk, mennyivel vagyok erősebb, mint korábban.

Janinak mondtam, hogy kapcsolja be a sajátját, egy enyhe lilás árnyalat hozzáadódott a burokhoz. Hát, ez is valami.

Láttam, hogy Ágnes mellkasából még mindig szivárog a rózsaszín energia, és az is a pajzson belül marad.

Aztán vártunk.

Láttam, amikor megérkeztek. Egymás után léptek a szobába a csukott ablakon keresztül. Fehéresszürke árnyékokként lebegtek körülöttünk.

Féltem, de észrevettem, hogy amikor elborít a félelem, akkor csökken a pajzs mérete. Aaronra gondoltam, arra, hogy végül is a fia vagyok. Az utolsó mondatára koncentráltam, a szemére akartam emlékezni, azt akartam magam előtt látni, nem pedig a fenyegetően körülöttünk imbolygó árnyakat.

Éreztem, ahogy próbálgatják a pajzs erejét. Jani felől akartak áttörni, vagy a lábunk felől. Feltűnt, hogy Ágnes testét kikerülték, mintha őt nem akarnák bántani. Ott sem értek a pajzshoz, ahol erősebben fénylett a rózsaszín energia.

Csak járkáltak körülöttünk hosszú ideig. Jani közben kiitta a maradék bort az üvegből, aztán egyszerűen elaludt. Még horkolt is.

Na, jó egy harcostárs!

Egyedül virrasztottam az ellenséges gyűrűben. Tudtam, hogy arra várnak, hogy elgyengüljek. És éreztem, hogy fogy az erőm. Itt vagyok, egyedül. Az apám elhagyott, az anyám haldoklik a karjaim között. Árva vagyok a nagy mindenségben. Az igazi otthonom valahol elérhetetlenül messze van.

A sötétség kezdett magába szívni.

A kutya felmordult és mozdult a lábamnál, erre magamhoz tértem. A pajzs már kicsire zsugorodott, a szürke árnyak egészen közel kerültek hozzám.

Összeszedtem magam. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam a fenyegető alakokat. Helyettük Aaront képzeltem a szobába. Azt, hogy igazából nem ment el. Itt van, és csak arra kíváncsi, hogy elég erős vagyok-e, kiállom-e a próbát. Nem hagyott el, csak esélyt ad, hogy megtapasztaljam, mire vagyok képes. Meg tudom védeni magam, csak erősnek kell maradnom.

Igyekeztem hát olyan emlékekre gondolni, amik erőt adhattak. Nem a régi otthonra, nem az elveszettségre, nem a hiányra.

Úgyhogy újra és újra Aaronra gondoltam.

Olyan jól sikerült, hogy amikor kinyitottam a szememet, és megláttam Aaront az ajtóban állni a reggeli fényben, biztos voltam benne, hogy ezt is csak képzelem. Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy elmúlt az éjszaka, elmentek a támadók, túléltük.

És Aaron visszajött!