41. Menekülés

Rohantunk az udvaron keresztül, a kerítésen át a szomszédba, aztán ki a másik utcára, be a sarkon, tovább, a másik utcasarkon újra befordultunk. Aaron időnként hátranézett, hogy hol vannak az üldözőink. A tűzgolyók a pajzs körül repkedtek. Követtek minket. 

A csöndes kis utcákon alig volt egy-két járókelő, ők csodálkozva néztek utánunk. Észrevettem, hogy amikor ember volt a közelben, nem lőttek ránk, és olyankor Aaron is igyekezett lassítani a tempót, hogy kevésbé legyünk feltűnőek.

Aztán egy sarkon gyorsan befordultunk, a második ház kerítésén átugorva Aaron visszafelé vezetett minket, és pár perc múlva újra Ágnes háza közelében értünk ki. Ott már több ember összegyűlt, hangosan tárgyalták, hogy mi történhetett, és megérkezett szirénázva három tűzoltóautó is. 

A házból szinte semmi sem maradt. A falak kidőltek, a bútorok és a hátsó kerítés lécei még lángoltak, egy nagy romhalmaz volt az egész.

Ágnes holtsápadtan, remegve dőlt Aaronhoz:

- Istenem, semmim sem maradt.

Aaron fél kézzel átkarolta, és közben körbenézett. Két öltönyös fickó akkor érkezett lihegve az utca vége felől. Meglátták a tömeget, gyorsan elrejtették a fegyvereiket, és kissé hátrébb megállva figyeltek minket.

Aaron közben megnyugtatta az aggódó szomszédokat, hogy Ágnesnek semmi baja nem lett, időben kijöttünk a robbanás előtt. És azt mondta, van hova mennünk, köszönjük. Aztán lassan elindult, mintha csak a házat akarná közelebbről megnézni. Beszélt egy tűzoltóval is, aztán az egyik tűzoltóautó takarásába kerültünk. Abban most nem ült senki, a másik két kocsiról oltották a tüzet, és a többiek a romok között dolgoztak. Kinyitotta az ajtót, és feltuszkolt minket, be a kocsiba. Feltett a fejére egy sisakot, a volánhoz ült, és lassan elindult. Befordult a sarkon, mintha csak a túloldalról akarná megközelíteni a házat, ahol még füstölt a hátsó szomszéd kerítése. Odakanyarodott, megállt, kiugrott, és mire mindannyian kiszálltunk, már egy ott parkoló személyautó ajtaját nyitotta.

- Gyorsan, üljetek át!

Ágnes előreült, mi ketten Janival hátra. Mikor csuktam volna az ajtót, egy kormos, csapzott szőrgomolyag vágódott be a lábam mellé, és a kutya nyüszítve lapult az ülés elé, a padlóra.

- Jaj, Bundás, jól vagy? – fordult vissza Ágnes.

Aaron közben indított. Persze, nem kulccsal, hanem a gyűrűjét használva.

Pár perc múlva már a városi forgalom közepében haladtunk. Talán sikerült lerázni az üldözőket.

- Hova megyünk? – kérdezte Ágnes még kissé remegő hangon.

- Hova menjünk? – kérdezett vissza Aaron. – Barátnő, rokon, kihez tudnál elmenni egy időre? Minél távolabb innen, lehetőleg vidékre.

- A szüleim egy faluban laknak, hatvan kilométerre. Hozzájuk mehetek.

- Rendben. – Aaron megkérdezte a címet, aztán egy darabig csöndben autóztunk. Csak a kutya halk nyüszítése hallatszott időnként, a fejét folyton a lábamhoz dörgölte, a farkát behúzva reszketett a padlón. Szegény, nagyon megrémülhetett. Simogattam, próbáltam nyugtatgatni. Akkor tűnt fel, hogy az én kezem is remeg.