47. Tiszta lap

Az autóban Ágnes csodálkozva lapozgatta az útleveleket.

- Ezt hogy csináltad? Tökéletes mindegyik. Ha nem az én tenyeremben jelennek meg, fel sem merül bennem, hogy esetleg nem valódiak.

- Nem én csináltam – felelte Aaron, és jóval nyugodtabbnak tűnt, mint korábban. – Ez Richard ajándéka. A Griffmadarak népe igazán sokoldalú, nemcsak repülni, információkat gyűjteni meg beszélni szeretnek, hanem ők találták fel az írást és a könyvnyomtatást is. Ezért uralják a nyomtatott papírt.

Az, amit a kezedben tartasz, valójában fehér papír. Tiszta lap. Ez a Griffmadarak képessége. Olyan Tiszta lapot tudnak teremteni, amin mindenki azt látja, amit látnia kell. Ilyenek azok a nagy hatású könyveik is, amikben minden olvasó éppen azt olvashatja, amire neki szüksége van. Ezek itt most magyar útlevélnek látszanak, de ha majd tovább akarunk menni, az úti céltól függően változni fognak, és bármilyen vízum, engedély bennük lesz, amit egy határőr, vámos látni akar.

- Akkor ez a tökéletes hamisítvány?

- Nem, nem hamisítvány. Ez csak egy fehér lap – mondta vidáman Aaron. – Nincs benne semmilyen törvénytelen az emberi szabályok szerint. Az már a határőr dolga, hogy mit lát ezen a fehér lapon.

- Így akkor könnyen utazol – jegyezte meg Ágnes is mosolyogva.

- Hát, nem éppen – húzta el a száját Aaron. – Az emberi törvények szerint ez rendben van. De a Tanács engedélye kellene ahhoz, hogy ezt használhassa valaki. Embereknek nem is lehetne, és jelenleg én sem kapnám meg a Tanács jóváhagyását, az biztos.

- Miért nem? – kérdeztem, hátha sikerül valamit kihúzni Aaronból a saját múltjáról.

De azonnal hárított:

- Az hosszú történet, és nem is tartozik rátok. A lényeg, hogy Richard rendes fickó, és segített nekünk, pedig ha ez kiderül, őt is elmeszeli egy időre a Tanács. Pedig neki jó helye van most az emberi világban, és van mit veszítenie, nem úgy, mint nekem. Nem voltam biztos, hogy vállalja értem ezt a kockázatot, de szerencsére megtette. Úgyhogy most megint én tartozom neki.

- Megint?

- Igen, voltak már korábban is közös kalandjaink. – Aaron elhallgatott, és úgy mosolygott magában, mint akinek szép emlékek jutottak eszébe.

Aaron jókedve ránk is átragadt. Bizakodó hangulatban haladtunk vissza a város felé. Ágnes még énekelgetni is kezdett egy dalt, azt mondta, a nagymamájától tanulta. Egy idő után már én is vele dúdoltam. 

„Két szál pünkösdrózsa kihajlott az útra…”