Ágnes olyan csöndben lépett ki a teraszra, akár egy
kísértet. Először észre sem vettem. Aaron állt fel, az asztalhoz kísérte, és bemutatta
a másik két nőnek. Ágnes nagyon sápadt volt, karikás szemekkel, mint aki alig
aludt. És úgy tűnt, mintha nem lenne teljesen magánál. Franciául mondta, hogy elnézést,
nem beszél angolul. Aztán a bemutatkozásnál pár szót mégis angol nyelven
mondott. De ahelyett, hogy „I’m Ágnes” – vagyis hogy „Ágnes vagyok”, azt mondta
mind a kétszer, hogy „I’m sorry” – ami azt jelenti, hogy „Sajnálom”. Ezt
viszont most úgy is lehetett érteni, mintha ez volna a neve. Mintha ő maga lenne
a Szomorúság. És nagyjából úgy is nézett ki. Fura volt.
Aaron kihúzta neki a széket, Ágnes leült, de nem nyúlt az
ételhez, csak nézett kábán maga elé. Aztán bágyadt mozdulattal kivett egy banánt
a gyümölcsöstálból, lehúzta a héját, beleharapott, és még jobban elfehéredett.
Furcsa, nyöszörgő hang jött ki belőle, aztán fuldokolni
kezdett, és az asztalra borult.
Én nagyon megrémültem, olyan ijesztő volt az egész. Jani is
dermedten ült.
De a legnagyobb csodálkozásomra Aaron meg Richard nem
ugrott fel, hogy segítsenek, hanem mindketten Hollyra néztek. Holly nyugodt
arccal figyelte Ágnest, majd felállt.
- Fektesd oda – mondta Aaronnnak, aki felvette Ágnes
ernyedt testét, és odavitte a terasz szélén álló kanapéhoz. Aztán hátralépett,
és csöndben figyelte Hollyt.
Ő leült Ágnes élettelennek látszó teste mellé, megfogta mindkét
kezét, és a mellkasára tette. Aztán egyre fényesebb lett körülöttük, beburkolta
őket egy nagyon szép, világos rózsaszín gömb, amihez egy fentről jövő fényoszlop
kapcsolódott. Hasonlított ahhoz, amit már láttam akkor, amikor Ágnes otthon meggyógyult,
de ez jóval tisztább, erősebb fény volt.
Percekig csönd volt. Ők a fényben, mi az asztal körül
ültünk, és vártunk.
Aztán Ágnes köhögött, felült, és a fény lassan
elhalványult körülöttük.
- Köszönöm – mondta Ágnes angolul. – Sajnálom, hogy megzavartam
a reggelit – nézett ránk bizonytalanul mosolyogva. Érdekes hangsúllyal, olyan régimódi
stílusban ejtette az angol szavakat. De már sokkal jobb színe volt.
Egyértelműen élőnek látszott, nem olyan kísértetnek, vagy éppen halottnak, mint
korábban.
Visszaültek az asztalhoz.
Azt hiszem, ez lehet az angol udvariasság, mert a többiek
úgy folytatták a reggelizést és a beszélgetést, mintha az előbb semmi különös
nem történt volna.
Aztán egy idő után Holly mégis Ágneshez fordult:
- Lenne kedved elmondani? Akkor lehet igazán elengedni a
szégyent, ha már beszélni is tudsz róla.
Ágnes elpirult, aztán megköszörülte a torkát:
- Kiderült, hogy ez egy előző életbeli emlékem volt –
mondta, és közben a tányért nézte maga előtt. – Amikor legutóbb Angliában
éltem, nagyon szerelmes voltam egy férfiba.
- Nem csoda – szólt közbe vidáman Richard. – Az angol
férfiak tökéletesek – és nevetett.
Ágnes is elmosolyodott, és folytatta:
- Igen, számomra ő valóban tökéletes volt. Csak abból
lett a probléma, hogy akkor én is férfi voltam. – Elhallgatott, várta a
reakciókat.
Én nem értettem, mi a helyzet. Bár azt már megfigyeltem, hogy
itt általában a férfiak a nőkkel esnek szerelembe, de nem tudtam, mi abban a
gond, ha egyforma neműek. Oké, szerették egymást. És?
- Ez korábban sokszor tilos volt – mondta nekem Aaron. –
És a társadalom kész volt kegyetlenül megtorolni mindenféle elhajlást az általuk
megszabott normától. Pedig az Angyaloknál nagyon gyakori, hogy önmaguk tükörképéhez,
az azonos nemű társhoz tudnak csak igazán kötődni.
- Én akkor belehaltam ebbe. A szégyenbe, a lelepleződésbe – mondta Ágnes. –
És aztán lezártam minden olyan emléket, ami ehhez kapcsolódhatott, az angol
nyelvet is. Pedig belül megvolt a vágyam, hogy megtanuljam, de amikor meg
akartam szólalni, úgy éreztem, megfulladok. Úgy, mint akkor régen.
- Semmi baj – mondta Holly. – Ma már ez nem szégyen. Egyre
többen élnek ilyen kapcsolatokban. És most itt van neked Aaron – nézett jelentőségteljesen
Aaronra, aki valamit megérthetett, mert gyorsan átkarolta és megcsókolta
Ágnest.
Ettől oldódott a hangulat az asztal körül.
Bennem azért ott maradt az értetlenség. Micsoda
problémákat gyártanak itt maguknak az emberek – gondoltam magamban. Nem mindegy,
kivel él együtt? Nincs elég más bajuk, még ezen is képesek vitatkozni?
Megint nem tűnt olyan tökéletesnek ez a világ. Furcsa,
értelmetlen szabályaik vannak, ez újra kiderült. És mennyi lehet még, amiről
nem is tudok!
Fura világ ez. Ha az egyik oldalról nézem, akkor csillogó,
kedves, érdekes. Ha meg máshogy fordul a kép, ott korlátok, veszélyek, fenyegetések
vannak. Bonyolult ez nekem.
Ki rakta ezt így össze?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése