27. A Pajzs

Aaron az ereszcsatornát javította egy létrán állva, én a napsütésben töltöttem magamba az energiát, Ágnes a konyhában főzte az ebédet. A kutya mellettem feküdt, a macskák a létra lábai körül kergették egymást.

Élveztem, ahogy a Nap hatalmas energiája elborít. Végre a saját testemben, saját érzékszervekkel tapasztalhattam meg ezt a világot.

Tetszett. Tetszett ez az energiabőség, ami itt áramlott körülöttem, tetszett a szél, a hangok, az illatok, a ruha érintése a testemen. Kellemes helyzet volt.

És megint nem értettem, hogy az emberek miért nem használják ezt a szabadon áramló energiát. Ehelyett nagyon komplikált módokon, szénből, olajból, atomreakcióból próbálnak kisajtolni valamennyit, aztán panaszkodnak, hogy energiaválság van.

Hol? Itt??

Energiaözönben élnek, érezhetik a bőrükön, hiszen mennyire panaszkodnak, amikor hőség van, és mégsem veszik észre, hogy az a hő tömény energia. Csak egészen minimális módon próbálkoznak azzal, hogy ezt a végtelenül áradó energiát használják,

Valami furcsa rendszer működik itt, amit nem értek.   

Abbahagytam az elmélkedést, mert jobban érdekelt az, ahogy Aaron dolgozott. Az ereszcsatorna egy darabja kilyukadt, azt a részt elvágta, és most toldotta hozzá az új szakaszt.

Az egészet a gyűrűjével csinálta. Amikor vágta vele a fémet, akkor vöröses fénye volt, amikor forrasztott, akkor pedig fehér.

Ránéztem a karkötőmre, ami most már Ágnes helyett az én kezemen volt. Vajon én is tudnám ezt úgy irányítani, ahogy Aaron a gyűrűjét?

- Tudod, hogyan kell a karkötőt bekapcsolni? – kérdeztem Aaront.

- Nincs rajta kapcsoló. Ha a kezeden van, akkor működik – mondta.

- De hogyan lehet változtatni a működésén?

- Csak gondolj arra, amit akarsz. Ha közben meg is érinted, akkor erősebb a hatás.

- Jó – mondtam, és a jobb kezemmel átfogtam a karkötőt.

A csattanás akkora volt, hogy Ágnes kiszaladt a konyhából. Egy kék gömb robbant körém, elsodorva mindent, ami az útjába került.  Aaron a falnak vágódott, a létra csattanva repült ki alóla. A két macska a kerítésnél landolt, aztán egy ugrással eltűntek a szomszédban. A kutya is talpra ugrott mellettem, és hangos morgással kereste, kit kell megtámadni.

Megrémültem a hatástól, a kék gömb pedig egy pillanat alatt visszahúzódott a karkötőbe.

Aaron markában vastag vörös oszlopként fénylett a kardja.

Felállt, a kard kialudt a kezében, leporolta magát, és rám nézett:

- Ha lehetne, kissé finomabban használd. Éppen fel vagy töltve.

Elképedve néztem a vékony karkötőt. Amikor Ágnes testében voltam, erősen koncentrálnom kellett, hogy a pajzsot kiterjesszem a teste köré. Most meg csak egy gondolat jelent meg bennem, és bumm – ez lett belőle.

- Nem a karkötő az erős, hanem a te energiád. Feltöltötted magad, és most már közvetlenül hatsz rá, nem Ágnesen keresztül. Elég nagyot tud ütni, jó, hogy a házfalat nem vitted ki vele.

-  Sosem használtam még ilyet. Nálunk, otthon nem viseljük. Igazán elmondhatnád már, mit tudsz a népemről.

Aaron nem felelt. Felállította a létrát, és visszamászott rá. De szerencsére Ágnest is érdekelte a dolog.

- Akkor legalább nekem mondj róla valamit! – Ágnes mosollyal megtoldott kérése hatékonyabbnak bizonyult, mint az enyém. – Ha már én is benne vagyok, jobb lenne, ha tudnám, mi vesz körül.

Aaron sóhajtott egyet, aztán válaszolt:

- Az a karkötő egy energiapajzsot hoz létre. Nemcsak magadat tudod megvédeni, hanem mást is körbevehetsz vele.

- Honnan ismered? – kérdeztem. – Én úgy tudtam, a népem nem járt még ezen a bolygón.  Felderítésre jöttünk, most először.

Aaron egy ideig nem válaszolt, elmélyülten hegesztette a gyűrűjével a csatornát. Aztán végzett, lejött a létráról, és végre felém fordult.

- Nem szeretek beleavatkozni más népek magánügyeibe. De ezen a bolygón régóta élnek olyanok, akik ezt a pajzsot használják. A karkötőjük majdnem pontosan ilyen, csak a spirálminta fordítva csavarodik rajta, mintha ennek a tükörképe lenne. Jóval egyszerűbb a díszítésük, és általában türkiz kövek vannak rajtuk. De láttam már ilyen kövekkel is, mint a tiéd.

Döbbenten néztem a karkötőt, és eszembe jutottak az éjszakai támadók.

- Ők voltak, akik éjjel megtámadtak minket?

- Igen.

- De miért? És miért nem látom őket?

- Nem tudom, nem tartozik rám.

- Azt mondtad, ismered a támadókat, harcoltál már ellenük.

Aaron megint nem válaszolt, elvitte a létrát hátra a kamrába. Amikor visszajött, Ágnesre nézett először, aztán rám.

- Nem ellenük harcoltam korábban, hanem velük. Ismerjük egymás erejét, és pontosan tudják, hogy gyorsabban tudok ölni, ha kell, mint ők. Ezért nem jönnek vissza, amíg itt vagyok.

Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy mit mondott.

- És ki ellen harcoltál velük?

- Más népek ellen.

- Miért, hányfajta nép él még itt? – kérdezte Ágnes kissé idegesen.

- Nyugi, teljesen mindegy, hányan vannak. Az a lényeg, hogy nektek, az embereknek általában nem kell ezekről tudnotok. Majd mi elintézzük, amit kell.

- Ki az a mi?

Aaronon látszott, hogy már megbánta, hogy belement a beszélgetésbe. De mind a ketten feszülten vártuk a válaszát, úgyhogy rájött, úgysem hagynánk békén, amíg nem mondja el.

- Az én népem a Kardok népe. Harcosok vagyunk. Általában egyedül járjuk a világot. Azok, akik a tiédhez hasonló karkötőt viselik, a Pajzsok népe, az Őrzők. Általában kisebb csoportban dolgoznak. Ők védelmezik ezt a földi világot. Ha nagyobb támadás várható valahol, akkor minket, Harcosokat szoktak hívni segítségül. Ilyenkor együtt harcolunk velük.

- De kik ellen?

- Mondtam már. Sokféle nép él itt még, vannak időnként konfliktusok.

- De a mi űrhajónkat miért támadták meg? És engem miért akartak megölni?  

 Aaron hosszan nézett rám, mint aki csak most gondolkodik el igazán ezen a kérdésen. Aztán megrántotta a vállát:

- Nem tudom, nem tartozik rám.

- Nem mondták éjjel, amikor ránk támadtak?

- Akkor éppen nem csevegtünk egymással. De ha gondolod, legközelebb majd megkérdezem tőlük – mondta, azzal bevonult a házba. – Nem ég oda az ebéd? – kérdezte bentről, mire Ágnes ijedten felkiáltott, és beszaladt a konyhába.

Néztem a karkötőt, és nem volt kedvem újra megérinteni.