Már majdnem három hónapja élek együtt ezzel az emberi lénnyel.
Egy testben.
Még most sem szoktam meg. Annyira mások, annyira idegenek. És
olyan primitívek. Nem értem, miért jöttünk ide, mit akartunk megvizsgálni ezen
a bolygón. Nem értem, miért kell itt szenvednem.
Bezárva egy sűrű anyagú testbe, tehetetlenül és védtelenül.
Nincs erős páncélja, nincs erős energiavédelme, nem is értem, hogyan tudnak
életben maradni. És őket miért nem öli meg az a láthatatlan ellenség, aki engem
üldözött?
De arra mégis jó ez a sűrű test, hogy leárnyékol az üldözők
elől. Nem találtak meg. De ezzel csapdába is estem, mert nem merem elhagyni,
nem tudhatom, hol lesnek rám, merre várnak rám, hogy elkapjanak. És nincs is
hová mennem. Nem tudom, hol vannak a társaim, és nem tudom, hogyan léphetnék
kapcsolatba velük.
Az emberi beszéd, ahogy most meg tudnék szólalni, csak nagyon
rövid hatótávolságú. A leírt szöveget még közelebbről látják csak. Rájöttem,
hogy a gondolataik messzire hangoznak, de azt valamiért nem veszik tudomásul,
mintha nem érzékelnék. Én is hiába küldtem ki a segélykérő gondolatokat az
emberi elmén keresztül, nem jött rá válasz.
Úgy látom, a távolsági kommunikációra az internetet használják.
Ezzel tudnak sok emberhez eljutni. Van telefonjuk is, de azzal csak egy-egy
kiválasztott másik emberrel beszélnek.
Ezért most megpróbálom én is ezt a hálózatot. Leírom azt, ami
velem történt. Hátha olvassák a többiek, és akkor legalább megtudják, mi
történt, és azt is, hogy veszélyben lehetnek ők is.
Szóval egy testben vagyok ezzel az emberi lénnyel. Lehet, hogy
át tudnám venni az egész irányítást tőle, de annyira ismeretlen ez a világ
nekem, hogy azonnal lelepleződnék. Szükségem van az ő hétköznapi tudására, az ő
szavaival tudok írni, az ő agyával tudom valahogy lefordítani azt, amit közölni
akarok. Nagyon kezdetleges és torz az, ami ide a monitorra kikerül abból, amit
közölni akarok. De a semminél mégis több.
Ahogy ez az élet is szenvedés, vergődés és börtön a valódi
életemhez képest, de mégis létezés. És így benne van a remény, hogy talán
egyszer még visszatalálhatok ahhoz, aki voltam.
Csak vegetálok itt ebben a testben, csöndben, lehetőleg
feltűnés nélkül. Csak figyelem ezt az életet. Ilyenkor, amikor leírom ezeket a
mondatokat, az ember csak bambán ül a monitor előtt. Aztán, amikor befejezem a
munkát, magához tér, megdörzsöli a szemét, és megállapítja, hogy már megint
elaludt internetezés közben.
Nem tudja, hogy benne élek.
Vagyis… még nem tudja… és még mást sem tud… és nem tudom, mi
lesz, ha majd rájön…
Egyelőre csöndben meghúzom magam.
Nem tudom, mi lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése