Aaron keresett nekem ruhákat. Felöltöztem. Aztán felébresztette
Ágnest.
Úgy döntött, az a legegyszerűbb, ha mindent elmondunk
neki.
Elmondtuk. Többször is.
Nem hitte el.
Kiborult. Újra pánikba esett. Sírt. Kiabált. Azt mondta,
biztosan megőrült. Telefonálni akart. Aztán mégse, mert rájött, hogy ezt úgyse
mondhatja el senkinek.
Kiszaladt az utcára az éjszaka közepén. Aztán
visszarohant, mert félt, hátha megtámadják.
Aztán újra elmondtuk, elölről.
És akkor megértette végre.
Megmosta az arcát hideg vízzel, leült, nézett egyikünkről
a másikra. De már teljesen józan volt.
Aaron biztatóan rámosolygott:
- Hát ez nagy menet volt.
Ágnes kissé fáradtan, de visszamosolygott:
- Bocs a hisztiért. Időbe telt, mire átkalibráltam magam
egy új világra. De most már felfogtam. Ez az a világ, amikben vannak ufók meg
földönkívüliek. Oké. Most már rendben leszek.
Odakint lassan világosodott. Kezdődött egy új nap.
Ültünk az ágyon hárman: egy ember, egy idegen harcos, és
én, aki nem tudtam már, hogy pontosan ki is vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése