Felhős lett az
ég, mire visszamentünk a parkolóba az autóhoz, és alighogy elindultunk, esni kezdett
az eső. Csöndben ültünk a visszaúton, csak az ablaktörlő surrogott.
Azokon
gondolkoztam, amit a karkötő adathalmazából láttam.
Ezek szerint itt
éltünk mi is, ezen a bolygón. Ezt a kőkört mi építettük. Aztán történt valami,
és a népem elhagyta a bolygót. Hazamentünk. De ezek szerint mégis voltak, akik
itt maradtak akkor is, ha a régi energia már nem volt elérhető. Szerintem
őrültség volt, öngyilkosság. De az is lehet, hogy bíztak abban, hogy majd
újraindíthatják a rendszert. Csak aztán mégsem sikerült.
De miért támadnak
most minket? Ők emlékeznek ránk? Rossz emlékeik vannak rólunk? Valami nagy vita
lehetett azokon a sötét kockákon, amiken még kép sem maradt fenn. És lehet,
hogy valamiért haragszanak ránk. Lehet, hogy azt hiszik, cserbenhagytuk őket? A
sorsukra hagytuk őket ebben az ellenséges világban?
Egy nagy
csattanásra kaptam fel a fejem. Az autó megpördült, a gumik csúsztak a vizes
úton. Richard karja megfeszült a kormányon, ahogy próbálta az úton tartani a
kocsit. A biztonsági öv keményen szorította a mellkasomat. Aztán végre
megálltunk. Igaz, a forgalommal szemben. Richard azonnal újraindított, sebességbe
tette a motort, és gyorsan az útpadkára kormányozta az autót. Akkor zúgott el
mellettünk egy teherautó. De már jó helyen voltunk.
- Jól vagytok? –
kérdezte Richard, és hátranézett, ahol Aaron védelmezően karolta Ágnest.
- Igen, minden
oké. Mi volt ez?
- Nem tudom.
Semmit se láttam, de úgy tűnik, hogy valamivel ütköztünk. Lehet, hogy elütöttem
valamit – Richard kinyitotta az ajtót, hogy megnézze, van-e valami az úton.
Ebben a
pillanatban egy alak jelent meg közvetlenül a kocsi mellett. A semmiből tűnt
fel.
Aaron kardja
vörösen belobbant a hátsó ülésen.
Én is
bekapcsoltam a pajzsot, és elégedetten láttam, hogy mindenki belül van. Nem
vagyunk védtelenek.
Aztán kiszálltunk
a kocsiból.
Az út szélén a
zuhogó esőben egy ősz hajú, vékony csontú idős nő állt kis kalapban. A régimódi
kabátjából és az egyenes szabású szövetszoknyájából csorgott a víz. És kedvesen
mosolygott.
- Elnézést, ha
problémát okoztam önöknek – mondta olyan udvariasan, mintha csak egy falusi
utcán botlottunk volna egymásba. – Nem tudom, jó helyen járok-e? – azzal
finoman megemelte a bal karját. A kabát kockás szövete hátracsúszott a
csuklójáról. Egy kék köves karkötő volt rajta.
- A mindenségit
magának! A frászt hozta ránk – szakadt ki Aaronból a megkönnyebbülés. –
Választhatott volna valamilyen kevésbé drasztikus módot is a találkozásra.
- Sajnálom –
mosolygott rendületlenül a hölgy. – Nem tudtam, mire számíthatok, gyorsan
kellett döntenem. Nagyon örülök, hogy megérte a gyaloglás ebben az esőben.
- Oké, üdvözöljük
a csapatban. Szálljunk be, mielőtt mindenki bőrig ázik – mondta Richard.
Visszaültünk a
kocsiba, Richard rákapcsolta a fűtést. Az idős hölgy Aaron és Ágnes közé került
a hátsó ülésre.
Most fogtam csak
fel, hogy rátaláltunk. Sikerült!
Ezek szerint a
karkötők tényleg kommunikálnak egymással, és egyet már megtaláltunk a csapatom
tagjaiból. Bár az igaz, hogy az űrhajón kissé máshogy nézett ki.
De a lényeg, hogy
ő már megvan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése