88. Sziget a Karib-tengeren

Csodálatosan kéklő tenger, hófehér homokos part, zöldellő trópusi növények, színes tollú madarak. A ragyogó kék égen fehér bárányfelhők. Párás meleg, sós illatú tengeri szél.

Nem hittem volna, hogy van ilyen szépség ezen a bolygón.

És csöndben, csak magamnak be kellett vallanom, hogy ennek a bolygónak ez a kis szeglete szebb, mint amit én otthon valaha is láttam. És akkor még nem is tudtam, hogy milyen gyönyörűséges érzés belemerülni ebbe a végtelen, lágyan simogató víztömegbe, engedni, hogy a hullámok emelgessék a testemet, élvezni a Nap melegét, és a tengervíz különös, mégis ismerős sós ízét.

Hát ezért érdemes volt idejönni.

Bármi volt eddig, bármi lesz még ezután, és ki tudja, mi lesz még a vége, de akkor is: megérte! Ez a hely, ez a csoda megérte!

A többiek is el voltak bűvölve a szigettől. Aaron és Ágnes együtt úszkáltak, lebegtek a vízben a part körül, órákon át figyelték búvárszemüveggel a gyorsan cikázó, színes halakat a sziklák között. Ahmed hangos örömujjongásba tört ki, ahányszor sikerült egy-egy hullámra rávetődnie, és pár kartempót megtéve haladnia a vízben. Ő most tanult úszni, és nagyon élvezte. Margaret mama egy nagy napernyő árnyékában ült egy nyugágyban, elegáns kis szalmakalappal a fején. Békésen kötögetett, mint egy igazi angol hölgyhöz illik, de közben mosolyogva fel-felnézett ránk. Mellette Jani vagy a koktélokat kóstolgatta, amiből volt jó pár a ház melletti kis bárban, vagy pedig elégedetten szunyókált.

Richard pedig büszke házigazdaként élvezte, hogy mennyire boldogok vagyunk a kis birodalmában. 

Este a pálmafák alatt, a nádfotelekből néztük a naplemente különleges, festői színeit, ahogy a narancstól a rózsaszínen át a liláig rengeteg árnyalat keveredett és változott az égen. A levegő meleg volt, tele a trópusi virágok bódító illatával, a szél halkan susogott a pálmalevelek között. A hullámok ütemesen futottak ki a fehér homokra, majd húzódtak vissza. A házak mögötti erdőben a madarak az esti énekeiket gyakorolták.

Aaron úgy fogta Ágnes kezét, mint aki nem akarja többé elengedni. Aztán Richardhoz fordult.
A hangja nagyon halk és nagyon komoly volt:

- Igazad van. És nekem is igazam van. Atlantisz nem fog felemelkedni. De neked itt van. A te részed megvan. Ne hagyd többé elmerülni.

Richard nézte a hullámokat, ahogy a lemenő Nap fénye arany és lilás színekkel meg-megcsillant rajtuk.

Aztán csak szótlanul bólintott.

Ültünk ott nagy békességben, és felettünk halványan felszikráztak a csillagok.