66. Stonehenge közepén

Ott álltam végre az otthoni energia ölelésében. Körülöttem az ismerős szürke kőtömbök, amiknek az apró kristályain megcsillant a Nap fénye. Ismerősek voltak az esővájta kis gödröcskék, a zöld moha, de innen, középről körbenézve most minden ismerős volt. Az üdezöld fű, a bárányfelhős kék ég, a lankás táj, a mező, a távoli facsoportok.

Mintha csak otthon lettem volna.

Lehet, hogy itthon vagyok?

Most jó, hogy senki nem láthat, mert könnyes lett a szemem. Annyira, hogy túl is csordult. Többször is.

Pedig a felnőtt Őrzők nem sírnak. Azok meg főleg nem, akiken a Parancsnoki karkötő van. Amivel szerencsére még láthatatlanokká is tudnak válni.

Közben az előbb említett nagyszerű karkötő rezegve, halk zizegéssel töltötte le az adatokat. Láttam is a villódzó képeket a fejemben. Láttam az ősöket, ahogy hozzák a nagy köveket, könnyedén, szinte súlytalanná téve, úgy, ahogy mi szoktunk szállítani. Láttam a sokféle embert, ahogy körben állnak, figyelnek, és csodálkoznak. Láttam a tárgyalásokat, a szövetségkötéseket. Azt is, ahogy sorra magasodtak a környéken hasonló kőtömbök, körben vagy hosszú vonalban, aztán ahogy máshol, más földrészeken is hasonlóakat emeltek. Egyre több ember lett a környéken, és lassan elvegyültek köztük az enyémek. Aztán már alig láttam a népem tagjait, csak a tömeg nőtt, és ahogy az előbb Richard mondta, elkezdték lerombolni az építményt.  Talán már elfelejtették, mire való, talán félni kezdtek tőle.

Itt megakadt a kép, a karkötő zizegése felerősödött, mintha erőlködne, sötét kockák következtek, majd egy villanásnyi kép, ahogy egy csapatnyi űrhajó elhagyja ezt a bolygót. Aztán egyre gyorsabban változtak a jelenetek, a többségét felismertem Ágnes emberi emlékei alapján. A történelem háborúi, vad csaták, aztán az ipar, a füst, a gépek, az autók – és egyszer csak ideértünk a jelenbe, ahol bámészkodó turisták járják körbe értetlenül és ámuldozva ezt a helyet. És semmit sem tudnak arról, hogy micsoda érték fekszik előttük lerombolva.

Körbenéztem még egyszer, és megtöröltem a szememet. 

Ez itt az otthoni táj. De ez a tömeg már nem az én népem.

Lassan visszasétáltam a többiekhez. Aaron persze azonnal meghallotta a lépteimet.

- Sikerült? – kérdezte, pedig még nem is látott. – Bekapcsolt a karkötő?

- Igen, rendben van – mondtam.

- És milyen érzés odabent lenni? – kérdezte Ágnes. Az arca sugárzott, lelkes volt, és vágyakozva nézett a kőkör felé.

Eszembe jutott valami. Megfogtam Ágnes kezét, aki egy kicsit megrándult a váratlan érintésre, aztán láttam, hogy sikerült megcsinálnom, amit akartam. Értek a karkötőhöz. Ágnes is a gyöngyházfényű ragyogáson belül volt, ő is láthatatlan lett. Ezek szerint így megy ez. Csak rá kell gondolnom, és működik.

- Gyere, megmutatom – mondtam neki, és elindultunk.

- Hé, vigyázz rá – szólt utánunk Aaron.

Ágnes szinte extázisban lépegetett az oszlopok között. Megsimította őket, meg-megállt, hozzájuk érintette a homlokát. Aztán a középen fekvő, nagy kőtömb előtt letérdelt, ráfektette az arcát a szürkészöld sziklára, és lehunyta a szemét.   

Gyönyörű volt a kép. Eszembe jutott, hogy a Pajzsok népe és az Angyalok rokonok. Hasonló az energiájuk. Ágnes is a boldog múltjára emlékezhet itt. Az Angyali családjára.

Neki is könnyes volt a szeme, amikor felállt. Még a sziklán is nedves folt csillogott.  Nem gond, az Angyaloknak szabad sírni. Ők úgyis olyan érzékenyek.