Délelőtt megjött Holly férje, Frank, és kissé meghökkenve
nézte a különös vendégsereget a házban. Aztán befutott Richard fia, Sam is két
barátjával. Úgyhogy délben elég nagy társaság ülte körül az asztalt. Hiába volt
hatalmas a ház és a kert, kezdtünk sokan lenni a birtokon.
Ebéd után Richard azt javasolta, hogy az „ufós csapat”
áttehetné a székhelyét a szigetére, a következő helyszíneket onnan amúgy is
egyszerűbb lesz megközelíteni. És az egy zárt, biztonságos hely, csak az övé az
egész sziget, idegen be sem teheti a lábát.
- Persze, el is felejtettem – mondta Aaron, és különös
mosoly volt a szája sarkában. – Most éppen hol vettél egy szigetet?
Richard szúrós szemmel nézett rá:
- Ne akard újrakezdeni a reggeli vitát! Légy szíves,
ne röhögj, ha megmondom!
Aaron viszont már szélesen vigyorgott:
- Ez nem lehet igaz! Tippelek, jó? Karib-tenger? Bingó!
És még én vagyok a makacs és fafejű! Richard, mikor fogadod el végre, hogy a
Kristálytemplom nem fog újra felemelkedni? Hiába várod!
- Te csak ne beszélj! Amióta nem voltál itt, sikerült több régi helyszín közelébe jutnunk. Jó,
a legtöbbet elmismásolták, működik a ködösítés, de felszabadult egy csomó
információmorzsa. Aki akar, az már egyre többet megtudhat a valódi múltunkról.
Ott az internet, bárki írhat, bármit feltehet rá, nem kell hozzá hatósági
jóváhagyás.
- Na, igen, ezért is van rajta rengeteg marhaság.
Richard, te menthetetlenül idealista vagy. Atlantisz régi világa nem lehetne ma
működőképes. Nem fog felbukkanni, nem is tudnának mit kezdeni vele a mai emberek.
- Jól van na, ezt tudom. De akkor is ott akarok lenni a
közelében. És csak hogy tudd, állítólag látta valaki a Kristálytemplomot
odalent, és le is fotózta.
- Persze, kétezer méter mélyen az óceán fenekén. Aztán
majd jön a magyarázat, hogy csak egy víz alatti vulkánt látott. Na mindegy, úgyis
tudom, hogy te sem változol. Ahogy én sem. Igazad van, döntetlen az állás.
Szóval, hol van pontosan a szigeted?
- Most a déli sarkán a régi helyszínnek, Puerto Rico
mellett. Egyébként paradicsomi kis hely, biztosan nektek is tetszeni fog. Több
vendégház is van rajta, kényelmesen elférünk.
Én csak hallgattam a beszélgetésüket, és nem mindent
értettem. De aztán megbeszéltük a többiekkel is, hogy utazunk, mert minden
szempontból jobb helyünk lesz Richard karib-tengeri kis szigetén.
Úgyhogy másnap elköszöntünk Richard családjától és
Londontól. Ágnes és Holly könnyes szemmel búcsúzkodott, és megígérték, hogy
minden nap hívni fogják egymást. Margaret mama Joantól vett érzékeny búcsút,
azt mondta, a fiatalkori énjére emlékeztette őt.
Elindultunk, és én végignéztem a kis csapatunkon:
magányosan érkeztem ide pár hónapja, és mennyien lettünk! Aaron, a Harcos, Ágnes,
az Angyal, Richard, a Griff és angol milliárdos. Aztán a társaim, akik ma már
különös emberi testekben és múltakkal élnek: Jani, az egykori hajléktalan,
Margaret mama, az aprócska angol hölgy, és Ahmed, az arab fiú. És én, az Őrző a Parancsnoki karkötővel. Színes
egy társaság vagyunk, az biztos!
A repülőtéren Jani természetesen elkezdte a szokásos
idegeskedését. De kiderült, hogy New Yorkig Richard cégének a repülőgépével megyünk,
és ez elterelte kissé a figyelmét a pánikról. Első osztályon utaztunk, nagyon
más körülmények között, mint korábban. Mintha nem is egy repülőgépen ültünk
volna, hanem egy kényelmes, nagyon modern wellness-szállodában, furcsa,
kagylószerű, elfektethető ülésekkel, nagyképernyős tévével, filmekkel, zenével,
teljes kiszolgálással, étellel, itallal.
Richard utasítására az egyik légikisasszony csak Janival
foglalkozott, vitte neki az italokat, és bekapcsolt neki valami sci-fi filmet a
tévén. Na, az teljesen lekötötte őt, végre volt mit kritizálnia a repülési
technikák helyett. Két film között észre sem vette, hogy átrepültük az óceánt,
és megérkeztünk a másik kontinensre. Aztán átszálltunk egy kisebb gépre, és végül
megérkeztünk egy mini Édenkertbe, Richard szigetére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése