65. Stonehenge

A parkolóból még nem sok minden látszott. De aztán Richard megvette a jegyeket, elindultunk az úton, és egyszer csak megláttam a nagy zöld mező közepén a hatalmas szürke kőtömböket.

Az otthoni kőtömböket!

Igaz, hogy ledőlve, működésképtelenül, láthatólag teljesen elfelejtve azt, hogy mik is valójában. De ott volt a nyoma a régi körnek, és ott volt a régi energia emléke.

Tényleg itt éltünk valamikor. Ezek mi voltunk!

Te jó ég!

Döbbenten néztem a múltamat. A népem múltbeli keze nyomát. Hát akkor igaz. Igaz, hogy ezen a bolygón éltünk.

De miért nem emlékeztünk rá? Miért úgy jöttünk ide az űrhajóval, mint akik ismeretlen bolygót fedezünk fel? Hogyan feledkezhettünk meg arról, hogy az őseink itt voltak?

És nem csak látogatóban. Hiszen ezt a rendszert tartós működésre tervezték. Ez az állandó, az egész bolygóra kiható energia-kondenzátor… vagyis persze megint nincs rá földi szó, hogy mi is volt ez valójában. De amikor működött, ez energiát termelt, befolyásolta, modulálta a bolygó energetikai rendszerét.

Ez nem egy kóbor űrhajós ideiglenes töltőállomása volt. Ezt egy nép hosszú távra építette ide magának.

Az én népem.

De ha elmentünk innen, akkor kik az itteni Őrzők? A testvéreink, vagyis mi vagyunk? De akkor miért akarnak megölni minket? 

És miért hagyták összedőlni ezt a rendszert? Hiszen ezt csak hagyni kellett volna, nem kell igényel különösebb karbantartást, nem kell fogaskerekeket olajozni rajta.

Most mégis itt fekszenek az elemei, hiányosan, romokban. De még így is sugároz. És benne van az összes régi információ.

Indultam neki nyílegyenesen a mezőnek, hogy odamenjek a kövekhez. Richard elkapta a karomat:

- Nem lehet letérni az útról. Tilos bemenni a kövek közé.

Nem értettem. Mi az, hogy tilos? Én most hazamegyek, be a saját birtokomba, oda, amit az én népem épített. Kinek lenne joga megakadályozni ebben?

- Napközben nem lehet. Akkor mindenki ott mászkálna, és tönkretehetné azt is, ami még megmaradt. A tömeg mindent lebont és elpusztít, ami nagyobb értéket képvisel, mint ők. A Por népe porrá zúzna és bemocskolna mindent, ha nem lennének tiltó szabályok.

Korán reggel, nyitás előtt és este zárás után lehet bejelentkezni kis csoportokban, akkor beengednek a kövek közé. De ezekre az időpontokra hónapokra előre elfogy a jegy.

Most nézd innen, az útról.

Richard erősen szorította a karomat, mert érezte, hogy a szavai egyáltalán nem győztek meg. Én oda akartam menni a kövekhez. Megfogni őket, újra érezni végre az otthonom energiáját. Aaron is belém karolt a másik oldalról, mert egy citromsárga dzsekis biztonsági őr már gyanakodva figyelt minket.

- Nyugi – mondta Aaron. – Majd este visszajövünk, és bejutunk, ha ez neked annyira fontos. De most ne kelts feltűnést, maradj itt kívül.

Hát nekem senki ne magyarázza, hogy nem léphetek át egy vékony madzagot itt az út mellett. Még semmit sem akartam ennyire, mint azt, hogy megérinthessem az ismerős köveket.  Nem érdekeltek az érvek. Én odamegyek.

A következő pillanatban megszűnt a szorítás a kezemen, mindketten elengedtek. És egy különös, gyöngyházfényű csillogás keveredett a napsütésbe, ahogy körülnéztem.

- Most mit csináltál? Kicsúsztál a kezemből – mondta Aaron csodálkozva.

- És hova lettél? – kérdezte Richard, szintén elképedve.

- Itt vagyok – mondtam.

- De nem látunk.

Hurrá! Ezek szerint láthatatlan lettem. Hogy miket tudok én produkálni! Vagyis a karkötő a kezemen.

A lényeg, hogy most már senki sem akadályozhat meg abban, hogy bemenjek a kövek közé. Nagy lendülettel elindultam, átléptem az út melletti kötélkordonon. Vagyis csak átléptem volna, mert a bal lábam beleakadt, és hasra estem a füvön.

- Felsegítselek? – érdeklődött kaján hangon Aaron. Nem láthatott, de ezek szerint jó füle volt. Meg jó képzelőereje.

- Kösz, nem kell, boldogulok egyedül is.

Feltápászkodtam, és mentem tovább.