A tömeg fojtogató volt körülöttem, az érthetetlen
hangzavar elkábított. A napfény is megváltozott, és amikor az égre néztem,
ellipszis alakú, fénylő testeket láttam a magasban. Hasonlítottak a mi
űrhajóinkra, de ugyanolyan furcsán mások voltak, mint ahogy ezek az alakok is
csak hasonlítottak az általam ismert emberekhez. De nem azok voltak.
Mindegyik nekem magyarázott, az egyik erre akart húzni, a
másik arra. A táj is máshogy nézett ki, a talaj helyenként átlátszóvá vált, és
a lábam alatt a mélyben kanyargós barlangjáratokat láttam.
És Aaron nem volt itt. Se Richard, aki azt mondta, ismeri
ezt a helyet, ezt a népséget.
Most nem segített a karkötő sem. Próbáltam felhúzni a
pajzsot, meg is jelent a fénylő kék burok, de ezeknek az alakoknak nem
számított. Észre se vették, ugyanúgy járkáltak körülöttem továbbra is, úgy
látszott, nem hat rájuk, nem is érzékelik.
Kezdtem bepánikolni. Ez más volt, mint amikor lőttek
ránk, más, mint Sergio vagy Paul gonoszul vigyorgó képét bámulni. Azokban a
helyzetekben tudtam, mi a baj, azt is, hogy vagy túléljük, vagy belehalunk.
De itt azt sem tudtam, mibe keveredtem.
A tömeg ráadásul egyre nőtt körülöttem, a hegy továbbra
is ontotta magából a különféle alakokat, akik mind rám akaszkodtak, nekem meg
elképzelésem sem volt, hogy mit akarnak tőlem.
Ha csak annyi lenne a vágyuk, hogy hallgassam meg őket,
az rendben van, de már egy ideje mindegyik folyamatosan beszél, és egyiken sem
látszik, hogy esetleg a mondanivalója végére jutna. Jó lenne egy névsor meg
stopperóra, mindenki kap három percet, aztán hagyjanak végre visszajutni a
saját ösvényemre.
De sajnos nem csak
magyaráztak, hanem belém is kapaszkodtak, és húztak valamerre. Az egyik csoport
most sikeresebb volt ebben a kötélhúzásban, amiben én voltam a kötél
szerepében, és elkezdtünk veszélyesen közeledni egy földben tátongó üreg
széléhez.
Na ne! Oda aztán nem akarok lemenni! Lehet, hogy náluk ez
a vendégszeretet, de kösz, inkább nem kérek belőle. Majd talán egyszer, srácok,
de most nem vagyok vendégséghez öltözve.
Próbáltam kiszabadítani a karomat, de túl sokan
csimpaszkodtak belém. Aztán az egyik alacsony alak még el is gáncsolt – ez igazán
sportszerűtlen húzás volt -, és én fejjel előre zuhanni kezdtem lefelé.
Fények villództak a szemem előtt, kristályok csillantak
meg, aztán tűntek el a sötétségben, a mélység örvénylett körülöttem, és lassan
elvesztettem minden biztos pontot kívül és belül is. Nem maradt semmi
kapaszkodóm, már tiszta gondolatom sem. Csak zuhantam a semmibe.
Aztán végre elkezdett egy pont világosodni a nagy feketeségből.
Egyre nagyobb lett, egyre fénylőbb, végül egy hatalmas rózsaszín gömbbé vált
előttem. És megszűnt a zuhanás.
Álltam a sötétségben, és a rózsaszín fényből Ágnes
ragyogó alakja rajzolódott ki. Mosolygott, mind a két kezét a vállamra tette. A
szemembe nézett, és határozott hangon azt mondta:
- Ébredj, Peter! Nyisd ki a szemed!
Meg akartam jegyezni, hogy nyitva van a szemem. De ekkor
éles, nappali fény öntötte el a tájat körülöttem, és rájöttem, hogy most van
nyitva a szemem. Az előbb tehát mégis csukva volt.
Kissé hunyorogva körbenéztem. Ott álltam az ösvényen,
mellettem Aaron és Richard, előttem a mosolygó Ágnes, még mindig a vállamon a
két keze.
Sziklák, bokrok, fenyők, napsütés meg az enyhe szél. Ez
mind megvolt. De sehol sem voltak különös alakok. Felhőtlen kék ég, semmi más,
és madárcsicsergés. Nincs zsivajgó népség.
Visszakerültem a családi kirándulás kellemes és
eseménytelen világába.
És mi volt ez a másik világ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése