A város délután ötkor zárt, az idegenvezetők kezdték
kifelé terelni az embereket. Én fent ültem a régi templom fölötti csúcson, a
szent kő, az Intihuatana mellett a keskeny falon. Néztem a hegyek közti szűk
völgyben, odalent a mélyben kanyargó Urubamba folyót. Azért néztem lefelé, mert
már kifáradt a nyakam a felfelé bámulásba. Órákon át bámultam a felhős eget, és
vártam, hogy mikor bukkan fel az űrhajó, ami értem jön.
Közben hallgattam, ahogy az idegenvezetők minden
csoportnak elmagyarázták, hogy ez itt egy különleges kő, az inkák hite szerint
ehhez rögzítették a főpapok a Napot bizonyos szent időpontban. Egyébként pedig
egy tökéletes napóra, a szabálytalanul faragott sziklatömb minden sarkának
egyedi jelentése van. A turisták pedig bambán bólogattak, lefényképezték a
követ, és mentek tovább.
Mit szólnának, ha megmondanám nekik, hogy ez egy precízen
faragott dokkoló állomása egy űrhajónak? Dehogy a Napot kötötték ide, ugyan
már! Az inkák komoly csillagászati tudással rendelkeztek, ha már egyszer
napóraként is használható volt ez a kő, akkor ők tudták a legjobban, hogy az
égitestet nem lehet megállítani.
De egy hosszú, aranyszínű „kötéllel” egy nagy, Napként
ragyogó, kerek űrhajót lehet ide rögzíteni. Pontosan egymáshoz illeszkedő
formákkal, akár a lego-elemekkel. Aztán lejöhetnek onnan az istenek, és később
elmehetnek vele. És elvihetik azokat, akik méltóak voltak arra, hogy velük
menjenek.
Szóval én pontosan tudtam, hogy jó helyen ülök. A megállóhelyen.
Várom a következő űrhajót.
Csak nem akar jönni.
Pedig ha ez a Parancsnoki karkötő tényleg működik, akkor
ez kifelé is kell, hogy sugározzon. Ekkora energiával simán lehet bolygókon
kívülre is jelezni.
Én itt vagyok.
Hol a megmentő űrhajó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése