122. Teotihuacan, a Nap piramisa

Mentünk felfelé. A Nap már magasan felettünk járt, egyre melegebb lett. Szél sem fújt. A levegő egyre fülledtebbé vált, és úgy éreztem, minimális mennyiségű szabad oxigén maradt a vízmolekulák között. Talán ha sikerülne kopoltyút is növesztenem a tüdőm mellé, könnyebb lenne. A következő testetöltésnél erre is gondolni fogok, bármelyik bolygón is kerüljön rá sor.

Aaron meg Ágnes nyugodt léptekkel haladt mellettem. Ők bezzeg nem izzadtak. Pedig én is belőlük vagyok, de mostanában Ágnes akkorát változott, hogy ezt már nem tudtam követni. Na, mindegy, majdcsak rájövök én is, hogyan lehet könnyebben működtetni ezt a fizikai testet.

De egyelőre inkább csak nehezebb lett a haladás. Nem emlékszem pontosan a fizikai törvényre, de nem kellene könnyebbnek lenni a testemnek, ha magasabbra jutok? Hol is kezdődik a súlytalanság? Még nem a következő lépcsőfoknál? 

Elszenvedtem magamban jó ideig, mert panaszkodni mégsem akartam a két edzett kísérőmnek. A lépcsősornak meg csak nem akart vége szakadni. Sőt, az utolsó szakasz már olyan meredek volt, hogy úgy éreztem, ha kicsit jobban hátradőlök, akár le is gurulhatnék. Kár lenne, ha már eddig felcipeltem ezt a testet.

Időnként megálltam, mintha a tájat nézném, és közben igyekeztem pótolni a hiányzó oxigént. A kilátás egyébként tényleg nagyon szép volt. A Hold piramisról a mozifilmen vetített régi, élő várost láttam, most meg a zöldellő erdőt, a szomszéd falu apró házait és a távoli hegyeket. És az előttünk húzódó széles sugárutat, az épületek négyzet alakú romjaival. A turisták tarka tömegét odalent a téren, meg itt a lépcsőkön mellettünk.

Már majdnem felértünk, amikor kattant a karkötőm. Nem értettem, mi történt. A rezgése már jóval korábban leállt, mint aki befejezte a feladatát.

Körbenéztem, és láttam magam körül a gyöngyházszínű fényt.

A karkötő megint láthatatlanná tett. De miért? Újabb mozi kezdődik? Aaron azt mondta, vége van, rendben vannak.

Próbáltam tudatosan kikapcsolni a pajzsot, de nem reagált.

Vajon el tud romolni egy ilyen karkötő? És hol a szerviz, ahol megjavítják?

Oldalra néztem, és kezdtem rosszul érezni magamat.

Láttam, hogy Aaron feszülten figyeli a környéket, a mellettünk elhaladó embereket, és halványan világít a gyűrűje. Szorosan fogta Ágnes kezét.

Baj van. A fenébe!

Most mi jön?

Felértünk a piramis tetejére. Itt volt egy széles, körbefutó egyenes rész, középen meg egy alacsonyabb kőhalom, az egykori szentély lapos maradványa. Erre a kis halomra is föl lehetett menni, többen innen fényképezkedtek, vagy nézték a kilátást. Legalább tucatnyi turista, férfiak, nők és gyerekek álltak idefent. Látszólag minden békés volt. A Nap sütött, a táj ott terült el alattunk.

Aztán a kőhalom mögül lassan elősétált Sergio. Elegáns öltözékben, és a kis fekete bajusza alatt olyan vigyorral, ami leginkább a csörgőkígyó mosolyára hasonlított.

- Adios, amigos! Mi tartott ennyi ideig?

Meghűlt bennem a vér. Most nem éreztem a hőséget, csak a hideg borzongást. A karkötő újra halkan kattant, és egy vastag, kékes színű búra zárult körém. Elszigetelt a külvilágtól. 

Sergio nagyon magabiztosnak látszott. Aaron arca pedig nagyon merev lett. Közelebb húzta magához Ágnest.

- Mit keresel itt? – kérdezte Aaron fojtott hangon.

- Rátok vártam, amigos. De késtetek. És azt én rossz néven szoktam venni.

- Semmi közöd hozzánk!

- Ó, dehogynem, tisztelt azték isten úrfi. El méltóztatott felejteni, hogy ebben az üzletben nekem is van érdekeltségem. Úgy, ahogy az összes többi teremtésben is.

- Nem neked. Csak a többi Főnixnek, a Teremtőknek.

- Ugyan már! Ahol teremtenek, ott valaminek pusztulnia is kell. És amit megteremtenek, az a jó alapanyag a pusztításra. Hol máshol lehetne ilyen jó helyem, mint a Harcosok teremtésénél!

- Tollaskígyó teremtett minket. A testvéred. Nem te!

- Most mit lovagolunk itt a részleteken? A családban maradt a dolog. A lényeg, hogy én itt vagyok, a kedves testvérem viszont távolabbra helyezte át a székhelyét. Ha jól emlékszem, ebben nektek is nagy részetek volt, ugye?

- Már rendeztük a múltat.

- Igazán? Akkor az tartott ennyi ideig? Már azt hittem, valami bajotok esett. Igazán kár lett volna értetek.

Aaron aggodalmasan nézett körbe, a vidáman beszélgető turistákra.

- Mit akarsz? Itt sokan vannak körülöttünk. Beszéljük meg a dolgot, és hagyjuk békén egymást.

- Hát jó, ha neked ennyire sürgős a dolog. Keresek valakit. Valakiket. Azokat az idegen Őrzőket, akiket a múltkoriban védelmeztél.

Aaron arca meg sem rezzent. Ágnes is mozdulatlan maradt.

- Semmi közöd hozzájuk – felelte nyugodt hangon Aaron.

- Miért, neked mi közöd van hozzájuk? Ők törvénytelen betolakodók. A Tanács keresteti őket. Megszeged a Törvényt miattuk?

- Azt teszek, amit akarok.

- Hát persze. Hiszen szabad ember vagy. Szabadságodban állt elpusztítani egy népet is, ugye? Mert a kedves Angyal barátnőd precíz fordítása kissé túl konkrétra sikerült. – Most Ágnesre vigyorgott azzal a csörgőkígyó képpel.

- Rendeztük a múltunkat azokkal, akikre tartozik – mondta Ágnes.

- Olyan biztos vagy benne? Nem lehet, hogy csak a könnyebb utat választottátok? A múltat olyan könnyű megbocsátani és megbocsáttatni. Olyan távoli már az egész, ami történt. De vajon a jelen bűnével hogyan tudnál élni?

- Nem értem, mit akarsz – mondta Ágnes.

- Jó. Akkor megmutatom. – Azzal gyors mozdulattal előrántott az öltönye zsebéből egy pisztolyt, és tarkón lőtte az előtte álló turistát. A férfi összerogyott. Sergio belerúgott, és a test legördült a piramis meredek falán, véres nyomot hagyva maga után.

Mindenki dermedten állt.

Az ősi kövek újra embervértől piroslottak.