106. A Huayna Picchu tetején

Felértünk a csúcsra.

Gyönyörű volt a kilátás. Alattunk ott volt a város, és valahol nagyon mélyen, vékony kék csíkként kanyargott a völgyben a folyó.

Itt már csak a szél volt velünk.

Meg valami megfoghatatlan, láthatatlan és hallhatatlan dolog.

Felértünk valahova, ami nem csak a hegy csúcsa volt.

Hallgattunk. Erre most nem voltak szavak.

Álltunk a világunk tetején. A Nap ragyogott felettünk, a szél cibálta a ruhánkat. A végtelen volt alattunk. Az életünk végtelen lehetősége.

Aztán oldalra néztem, és megláttam Aaront és Ágnest. A szikla szélén álltak, összefonódva. Aaron hátulról karolta Ágnest. A színes ponchójuk együtt csapkodott a szélben. Olyanok voltak együtt, mint egy gyönyörű, nagy színes szárnyú, kétfejű madár. Egyek voltak ott a csúcson. Úgy tűnt, mindjárt elrepülnek.

Jeges borzongás futott végig rajtam, mert rájöttem, hogy tényleg arra gondolnak. Hogy együtt elrepülnek. Leugranak, bele a végtelenbe.

Hogy készek meghalni most, amíg együtt lehetnek, hogy ne kelljen átélniük a szétszakíttatást. Hogy így fejezhessék be, egymás karjaiban.

- Ne!

Azt hiszem, nem kiáltottam. A szám legalábbis nem mozdult. De ők meghallottak valamit, mert hirtelen mindketten rám néztek.

Elborított valami nagyon erős, torokszorító érzés. Én ilyet sosem ismertem.

Az én világomban nincsenek szülők, mi önmagunkat alkotjuk meg a népünk közös energiájából. Tudatra ébredünk a nagy egységből. Kiformálódunk belőle, ahogy egy új rügy lassan kibomlik az ágon, az egész fától kapva erre az energiát és a képességeket. Így lesz testünk, így lesz személyiségünk. Sosem tartozunk szorosan egy másik emberhez vagy emberpárhoz. A népünkhöz kötődünk, aztán a barátainkhoz, és a választott társunkhoz.

Én eddig nem ismertem ezt az érzést. Azt, hogy én ők vagyok. Belőlük vagyok. És nem akarom elveszíteni őket. Most még nem. Még nem állok rá készen. Még nem tudok mindent, amit az apám tud. Még nem éreztem mindent, amit az anyámtól kaphatnék.  

- Még ne! Még várjatok! Még gyenge vagyok egyedül! – Hangom nem volt, a torkom nem engedelmeskedett, csak az árvaságtól való rettegés kiáltott fel bennem.

Megállt a szél. Vagy az idő. Vagy a szívverésem.

Aztán Aaron lassan hátrébb lépett a szikla széléről, és óvatosan maga után húzta Ágnest is. Rám néztek még egyszer, aztán nyugodtan a táj felé fordultak.

- Szép a kilátás innen – mondta Aaron. – Örülök, hogy feljöttünk.

- Igen, tényleg jó ötlet volt – helyeselt Richard is.

- Jaj, én olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek veletek. Úgy szeretlek titeket – mondta a szokásos lelkesedésével Judy.

- Mi is szeretünk – felelte halkan Ágnes. De nem Judyra nézett. A tájnak mondta. A világnak.

Hallottam.