A látóhatáron körben távoli, kékes hegyek magasodtak, de itt egyenes volt táj. Ebből a sík részből emelkedett ki a megmaradt két nagy lépcsős piramis titokzatos, szürke kőtömbje. A Nap és a Hold piramisa. Körülöttünk ritkás facsoportok, nagy agavé-bokrok, kaktuszok és száradó fű. Fentről pedig hatalmas, világoskék félgömbként borult ránk az ég. Mintha egy lezárt világba érkeztünk volna meg. Egy olyan üveggömbbe, amit ha megráznak, fehér hódara kezd el esni benne. Hát, az érzés megvolt hozzá, csak ezt a gömböt még ki is rakták a tűző napra. Olyan párás, fülledt volt a levegő, mintha víz alatt próbálnánk lélegezni.
A régi városból
egy hosszú, észak-dél irányú, két kilométer hosszú sugárút maradt meg. A déli
résznél parkoltunk le, és onnan indultunk el gyalog a széles, nyílegyenes úton.
Itt is volt jobbra egy nagyobb épület, egy régi templom romja, de Aaron és
Ágnes mereven néztek messze, előre, és egymáshoz igazított léptekkel szótlanul
mentek arrafelé.
Innen még csak
távoli, szürke domboknak látszott az út végén levő két nagy piramis, de én is
éreztem, ahogy a belőlük jövő energia húz minket. Mint a horgász a horogra
akadt halat. Szinte magától ment a lábam.
Nem volt túl jó
érzés.
Körülöttünk
turisták nézelődtek, fényképeztek, az árusok hangosan kínálták a különböző kis
szobrokat, szőtteseket, emléktárgyakat. Mégis olyan magányos érzés fogott el,
mintha csak mi lennénk az úton.
Aztán átmentünk
egy kisebb folyó fölött, és a helyzet még furcsább lett. A környezet vibrálni
kezdett, az emberek és a táj képe elhalványult, kifehéredett, aztán egy új
látkép bontakozott ki a szemem előtt. A régi város, de most élőben. És minden
sokkal fényesebb, élettelibb lett. Még az égbolt is erősebben kéklett, a hegyek
zöldebben magasodtak, a fák sokkal dúsabban borították a vidéket. A város pedig
élt, lüktetett. Tele volt erővel és életörömmel.
Az épületek
színesre festett falakkal magasodtak az út két oldalán. A talpunk alatt masszív
kőlapokká változott az előbbi földes út. Körülöttünk színes ruhás, kreol bőrű,
magas indiánok járkáltak, különböző holmikat cipeltek, vagy csak beszélgettek
egy-egy csoportban. Voltak, akik mellett jaguárok sétáltak békésen, mint kedves
háziállatok.
Aaron és Ágnes
ruhája fokozatosan változott, mintha menet közben öltöznének át. Elhalványult a
régi, és helyette ott volt az új. Aaron testére színes, piros-kék-zöld szőtt
felső és rövid, csíkokból álló, szoknyaszerű alsó rész került. Aranylapok,
jade- és türkizkövek csillogtak rajta. A bal kezében egy kerek, festett kék
pajzs formálódott ki, a jobb kezében egy hosszú kardszerű rúd, aranyberakással
és fekete obszidián éllel. Végül a fejére egy nagy, zöld és kék tollakból álló,
aranykorongokkal díszített királyi fejdísz került.
Hát, látványos
volt, de kicsit ijesztő is.
Ágnesen is
díszes, színes és rojtos ruha volt már, zöld jadekő nyaklánc, hosszú türkiz
fülbevaló, a csuklóin több arany karperec.
Végignéztem
magamon, úgy tűnt, én nem veszek részt ebben a jelmezbálban. Ugyanabban a
hétköznapi, már átizzadt pólóban és drapp nadrágban voltam, mint eddig.
Körülöttem halvány gyöngyházfényű burok ragyogott. Tehát engem nem látnak a többiek.
Én csak a néző vagyok.
Aaron és Ágnes
feszült arcát és merev tekintetét látva egyáltalán nem bántam, hogy most nincs
szerepen ebben a jelenetben. És erősen reméltem, hogy majd hepiend lesz a vége.
Egyre többen
lettek körülöttünk. Ahogy a fejedelmi pár vonult az utcán, szétnyílt előttük a
tömeg. Elhallgattak az emberek, utánunk fordultak, majd követni kezdtek minket.
Most már egy nagy menet vonult végig némán a széles úton. Jobb oldalon
elhagytuk a hatalmas Nap piramist, és mentünk egyenesen a sugárút végén
magasodó Hold piramis vészjósló, szürke kőtömbje felé.
A piramis előtt
megálltunk. Aaron és Ágnes egymásra nézett. Aztán egyszerre bólintottak, mint
akik egyetértenek, és elindultak fölfelé az égbe vezető, hosszú lépcsősoron.
A tömeg
mozdulatlanul, várakozóan állt a nagy téren.
Én elindultam
utánuk. Lift nincs?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése