Hat órakor, amikor nyitott a romváros, Aaronék az elsők
között jöttek, hogy megnézzék, mi van velem. Levettem a pajzsot, és mosolyogva
eléjük sétáltam. Mondtam, hogy úgy néz ki, maradnom kell, nem jött értem
űrhajó. Judy azonnal a nyakamba ugrott nagy örvendezve, hogy velük maradok.
Ágnes is megölelt, Richard vigyorogva veregette a vállamat, és szerencsére nem
jegyezte meg, hogy „ugye, hogy megmondtam”.
Csak Aaron állt, és nézett fürkésző szemekkel, mint aki
belém akar látni. De ő nem tud a gondolataimban olvasni, legalábbis azt hiszem,
csak én tudnék az övében. De most nem akartam.
Eszembe jutott, hogy ő vajon hányszor érezhette azt, amit
én tegnap. Hosszú éveken át nézhetett más bolygókon idegen égboltot és
ismeretlen csillagokat, és vágyott arra, hogy ezen a Földön lehessen. És
vállalta aztán érte a kockázatot, törvényszegést és bujkálást, hogy itt
élhessen. Itt, ebben a bonyolult, összetett világban, mert csak ezen a bolygón
találkozhat egy Harcos egy Angyallal.
De még itt sem élhetnek sokáig békében együtt.
Nekik vajon Ágnessel mennyi idő jut még?
Tudtam, hogy ő is erre gondolt, mert átkarolta és
megcsókolta Ágnest. Aztán vidáman megkérdezte, hogy na, akkor nekiindulunk-e
végre a hegymászásnak?
Nekiindultunk.
A város hátsó részéről nyílt a kapu, ahol felírták a
nevünket, és beengedtek minket a Huayna Picchu csúcsára vezető ösvényre. Innen,
közelről nézve nagyon magasnak és nagyon meredeknek tűnt az út. Nem csoda, hogy
ilyen szigorú adminisztrációval lehet csak feljutni rá.
A sziklába vájt ösvény keskeny volt, egymás mögött,
óvatosan lépdelve haladtunk. Kisebb fák, bokrok, és a fehér, csupasz
sziklatömbök között lassan kanyarogtunk fölfelé. Mindenki csendben volt, még
Judy is elhallgatott.
Csak a szél zúgott egyre hangosabban a fejünk felett, a
folyó halkuló moraja hallatszott a völgyből, és a madarak éneke körülöttünk.
Mentünk valahova. Felfelé, és befelé is.
Néha megálltunk, és megcsodáltuk az egyre szélesebbre
táguló látóhatárt. A napkorong már a keleti hegyormok fölött járt, melegedett
az idő, a köd eloszlott a fennsík felett. Kirajzolódott alattunk a város
hatalmas alaprajza, olyan volt, mint egy kitárt szárnyú madár. Körben
magasodtak a kéklő hegyek, és most már látni is lehetett az a védelmező
ölelést, amit eddig csak éreztem.
Ez itt egy biztonságos, szent hely.
Kár, hogy nem lehet itt maradni, és itt élni. De nem arra
való.
Ez itt csak egy állomás. Innen menni kell tovább.
Vagy űrhajóval, ha van olyan szerencsénk, vagy saját
lábon, ha nem jön az emberért a megmentő csapat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése