Aztán a nagy
hangzavarban valami változott. Meghallottam Ágnes hangját. Aztán Aaronét is. Ők
eddig némán védték magukat, csak a nő meg a papok üvöltöztek, és a kardok
csattogtak.
Most Ágnes
ismételni kezdte azt, amit az előbb mondott:
- Sajnálom. A mi
hibánk. Kérlek, bocsássatok meg.
És közben
változott a mozgása. Korábban csak elhajolt az ütések, szúrások elől,
villámsebesen mozgott, forgott, hajlongott. Most viszont keményen odatette a
karját az obszidián kés elé.
- Sajnálom –
mondta. A teste körül élénk rózsaszínű fény sugárzott, és a penge csattanva
megállt a bőrénél. De nem hatolt bele. Nem sebezte meg.
Pördült egyet, a
következő papot egy rúgással állította meg.
- A mi hibánk
volt. – Máris hajolt, és lendült a karja a következő ütés elé.
- Bocsássatok
meg!
És a záporozó
ütések, villanó pengék között azt mondta hangosan és higgadtan:
- Köszönöm.
És küzdött
tovább, ezeket ismételve.
Aaron is hasonló
módon harcolt. Az ő legfőbb ellenfele a dühöngő nő volt, az ő kardcsapásait
igyekezett hárítani, és közben a pajzsával védte magát az oldalról, hátulról
támadó késes papoktól.
Aaron is ezeket
mondta:
- Sajnálom. Az én
hibám volt. Bocsáss meg!
És amikor
időnként szemtől szembe került a nővel, belenézett a dühtől eltorzult arcába,
és azt mondta neki határozott és nyugodt hangon:
- Szeretlek.
Hát, én semmi
szeretnivalót nem láttam rajta, de Aaron szájából ez valahogy mégis őszintén
hangzott.
És egyszer csak
csillapodni kezdett a küzdelem. Lassabban mozogtak a támadók, de nem a
fáradságtól. Mintha kezdett volna más
gondolat is megjelenni a fejükben, nem csak a vad bosszúvágy. Időnként megakadt
a karjuk a levegőben. Aztán először csak egy pap állt meg, aztán még egy, és
egyre többen hagyták abba a harcot. Oldalra léptek, és leengedték a késüket.
Ágnes körül
ritkult a tömeg. Ő rendületlenül folytatta a mondókáját és a pörgését, míg
végül elfogytak körülötte a támadók. Mindegyik pap állt már, csak a nő harcolt
Aaronnal. De ő is sokat változott. Egyre szebb lett. Tényleg.
Minden egyes
alkalommal, amikor Aaron kimondta neki, hogy „Szeretlek”, a nő arca szelídült
és szépült. Fokozatosan lefoszlott róla a düh, a gyűlölet, és alóla egy jóval
kedvesebb vonású arc bukkant elő. Karcsúbb lett a teste is, és már nem kőből
faragottnak látszott.
Aztán egyszer az
ő keze is megállt. Egy darabig még magasra tartotta a kardot, de már nem
mozdult.
Aaron viszont
leengedte a kardját, a földre dobta a pajzsot, és odalépett egészen közel a nő
elé. Szerintem veszélyesen közelre. Védtelen volt a feje fölött magasodó
pengétől. A nő szemébe nézett, és halkan, nyugodtan újra elmondta:
- Nagyon
sajnálom. Az én hibám volt. Kérlek, bocsáss meg. Szeretlek.
A nő kezében
megvillant a kard, nekem a szívverésem kihagyott egy pillanatra. De aztán
leengedte a kezét, hagyta, hogy a kard csattanva a földre essen. Kitárta a két
karját, és átölelte Aaront.
- Te harcias,
szemtelen kisöcsém! Jó, hogy visszajöttél.
- Örülök, hogy
itt lehetek, nővérem.
És ölelték
egymást szorosan.
Ágnes végignézett
a papok csapatán. Ő is megismételte a szövegét:
- Sajnálom. A mi
hibánk volt. Bocsássatok meg.
A papok némán
meghajtották előtte a fejüket.
- Köszönöm –
mondta Ágnes, és ő is fejet hajtott.
Én meg nagyon
örültem ott a nézői székemben. Kedvem lett volna tapsolni, de aztán mégsem
tettem. Ki tudja, hátha mégis meghallanak, és talán rossz néven vennék a
tetszésnyilvánításomat. Lehet, hogy ez az ő privát mozijuk volt.
De magamban
megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy vége a műsornak, és szerencsére hepiend
lett. Kissé hatásvadász és szirupos ez a befejezés, de üsse kő. Jobb, mint a
véres, feldarabolós változat. A lényeg, hogy ezek szerint létezik olyan finálé,
ahol mindenki boldogan életben marad.
Aaron és Ágnes
megfogták egymás kezét, és kiléptek a piramis szélére. Mellettük ott állt a
megszépült nő, mögöttük a papok. Lent a téren a tömeg nagy éljenzésbe tört ki.
Akkor láttam, hogy a piramis hosszú lépcsősorán harcosok serege sorakozott fel.
Az egyik oldalon jaguárbőrbe öltözött, pajzsos, kardos férfiak álltak, a másik
oldalon sasfejű sisakot, tollas köpenyt viselők. A Jaguár-lovagok és a
Sas-lovagok.
Az ő sorfaluk
között lépdeltünk lefelé az emberek örömujjongása közben a lépcsőkön. Igaz,
hogy engem nem láttak, de én is élveztem a helyzetet. Most jó volt, hogy ilyen
hosszú a lépcsősor. Uralkodónak éreztem magam.
Jó, tudom, hogy
csak egy film az egész, de azért lehet élvezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése