111. Az azték Huitzilopochtli isten mítosza

 - Nem szeretem a szomorú és véres történeteket, de úgy látszik, körülötted mindig ilyenek vannak – mondta egy grimasszal Richard, aztán felém fordult. – Elmondom először a tényeket.

Mexikóba mentek majd, ahol a Kardok népének több ősi csoportja is élt. Az olmék, tolték, maja és azték nép az ő leszármazottaikból állt. Ezek a kultúrák folyamatosan fejlődtek, elvileg elérhették volna a nyugati világ civilizációs szintjét is, hogy aztán a két világ egyenrangú felekként találkozhasson össze, és kiegészítse egymást. Az eredeti terv jónak tűnt, hogy több, különböző fejlődési utat bejáró nép adja majd ki az új Egészet, és legyen ez a bolygó egy sokszínű, változatos múltú világ. De aztán mégsem sikerült megvalósítani, hibák csúsztak a jó elgondolások közé, és elbillent az egyensúly. Európa időnként tisztességtelen eszközöket is bevetve felszívta magát, a világ más népei meg naivan hátradőltek egy biztonságosnak hitt saját világban, és készületlenül érte őket a külső invázió. Az ősi amerikai népeknél is félrecsúszott a dolog.

Így aztán, amikor a Nyugat hódítói megjelentek, egyenrangú tárgyalások helyett népirtás kezdődött. Végül 1521-ben a spanyol konkvisztádorok legyőzték az aztékokat, az európai civilizáció itt is erősebbnek bizonyult.

Ez a kettősség, az egymás elleni harc és az együttműködés kudarca valójában az Alapítóktól eredt. A Földre érkezés után hamarosan mindegyik Alapító népnél megjelent a testvérharc, ami szétszakította őket, és nagy, pusztító háborúkhoz vezetett. Ez ennek a világnak a kettős természetéből fakadt, ami megfertőzte a korábban egységes népeket. Sok országban a Harcosok is egymás ellen fordultak. A latin-amerikai területhez kapcsolódik Aaron múltja, és most úgy döntött, hogy Ágnessel az oldalán szembenéz ezzel. Ami persze őrültség, de ezt már az előbb megtárgyaltuk.

Most az azték hitvilág szavaival mondom el neked az ő történetét. Ez így csak mese, de a lényeget meg tudja megfogalmazni. Jó kacifántos nevek vannak benne.

Coatlicue volt az azték mitológia kígyószoknyájú ősanyja, a föld istennője, a felhőkígyó Mixcoatl egyik felesége, a Hold és a csillagok szülőanyja. Négyszáz gyereket szült, majd szüzességi fogadalmat tett, és visszavonult a szent hegy csúcsán levő templomába. Megjegyzem, ez elég logikus döntés volt tőle. A mese szerint az egyik napon a szentélyében söprögetett, amikor az égből leereszkedett egy tollas gömb, és ettől ő csodás módon megtermékenyült.

Na, ez ugye az istenek kedvenc játéka. Leginkább a görög istenek szoktak ezzel szórakozni, amikor különböző alakokban szexelnek a gyanútlan áldozataikkal. Főleg a kicsapongó Zeusz, aki felhő, aranyeső, hattyú, sas, bika és egyéb álöltözetekben csábította el az ártatlan nőket, akiknek aztán persze maradt a szégyen meg a félisteni, törvénytelen gyerek.

Coatlicue viszont nem egyszerű ember volt, hanem a Kardok népének az egyik Alapítója, tehát istennek számított. Abban a tollas kis labdában pedig az Angyalok egyik szerelmes férfitagja lepte meg őt. A Szellemi és az Anyagi eredetű Alapítók két olyan csoportja, akik a Törvény szerint nem kapcsolódhattak össze, mert az erejük túl nagy lenne. Megváltoztatná a történelmet. Hát, itt is az lett belőle.

A gyerekek megtudták, hogy az anyjuk terhes lett, tehát megszegte a szüzességi fogadalmát, és ráadásul valamilyen zabigyereket hoz a házhoz. Dühbe gurultak, és a legidősebb lány, Coyolxauhqui vezetésével elhatározták, hogy megölik az anyjukat, mielőtt megszülné a nem kívánt féltestvérüket.

De amikor odaértek, a csodagyerek, Huitzilopochtli teljes fegyverzetben kiugrott az anyja méhéből, és legyőzte őket. Coyolxauhqui testét több darabra vágta, és lehajította a lépcsőkön át a templom elé. A fejét meg az égre dobta. Belőle lett a Hold, és ezzel a vérszomjas, bosszúvágyó Holdistennő is. A többi négyszáz testvérből pedig a csillagok.

Huitzilopochtli lett az azték mitológia főistene, a Nap és a háború istene. Az ősi főváros, Tenochtitlan védelmezője. Neki áldozták a legtöbb embert. Neki nyújtották fel az áldozatok kitépett szívét, ő itta a vérüket. A téli napforduló környéki ünnepére elkészítették az életnagyságú szobrát amarántmagból és mézből. Ezt körbehordozták a tömeg előtt, majd az ünnepség végén feldarabolták, és szétosztották, hogy mindenki ehessen az isten testéből. A neki áldozott emberek húsát is megfőzték, és szertartásosan megették, mert a hitük szerint ezzel is az istent fogadták magukba. 

Szóval az egész véres emberáldozat-szokás, a szívek kitépése meg a többi, mind Huitzilopochtli lelkén szárad. Ő követelte ezt. Ettől lett az aztékok népe egy véres rítusok közé zárt csoport.

Pedig az eredeti Alapítójuk, Quetzalcóatl, a szakállas, fehér bőrű Tollaskígyó nem ilyen népet teremtett. Ő nemes, bátor és jóságos Harcosokat akart. A Kardok szent Lovagjait. Ő adta nekik a tudományt, az erkölcsöt, a bölcs törvényeket. És a társadalmi szabályaik valóban magas szintűek voltak. Tisztességes életet éltek, szerették és taníttatták a gyermekeiket, gondoskodtak az idősekről és a betegekről. Ismerték a bűnbánatot és a megbocsátást, de ezzel csak egyszer lehetett megúszni a büntetést egy életben. Tiltották a részegeskedést, a házasságtörést. Ellenőrizték a tisztességes kereskedést, mindenkivel betartatták a törvényeket. Szerették a művészeteket, már a gyereknek megtanították a régi énekeket, táncokat. És imádták a nagy szónoklatokat, nagyon jól értettek az érveléshez. Ékesszólási versenyeket tartottak. A költők pedig a társadalom legmegbecsültebb tagjai voltak. A költészet szó az aztékoknál a virág és a dal összekapcsolásából jött létre. Virágdalokat költöttek.

És a hitük szerint a csatában meghalt Harcosok mennyei jutalma az, hogy a Keleti paradicsomban a Nap felkelését ünnepelhetik négy éven át. Aztán pedig a lelkük visszatér a földre, szépséges madarak, kolibrik, rigók és pillangók formájába. Quetzalcóatl ilyen hitet adott eredetileg a népének.

Ő nem kívánt emberáldozatot, neki virággal és gyümölcsökkel hódoltak csak. Csodákat is tett, és próbálta szelídebb szokásokra nevelni az embereket. A kereskedők ragaszkodtak hozzá leginkább. De nem bírta Huitzilopochtli és a többi isten befolyását felülmúlni, ezért végül el kellett menekülnie keletre. De megígérte, hogy visszajön.

Aztán a spanyol hódítók jöttek helyette, megváltás helyett véres pusztítást hozva. A Harcosok erős és hős népéből gyenge, eltiporható Áldozat lett. Úgy végezték, ahogy a törvényt szegő Angyalok népe bukni szokott. Az embereket fegyverekkel és betegségekkel kiirtották, a nagyszerű épületeiket lerombolták, a hatalmas történelmi tudást és magas szintű művészeteket képviselő kódexeiket máglyán elégették. A szokásos módon, ahogy az öntelt nyugati világ barbár módon meghódítja az idegen kultúrákat. Pusztító felsőbbrendűséggel.

- És hogyan kapcsolódik ehhez a történethez Aaron? – kérdeztem.

Richard Aaronra nézett. És most Aaron válaszolt, pedig már megszoktam, hogy ilyen helyzetekben hagyja, hogy Richard beszéljen.

- Aki ezen a bolygón él, az vagy Alapító volt egykor, vagy az Alapítók első teremtményeinek egyike. Mindenkinek van múltja, csak nem mindenki emlékszik rá. Én emlékszem. Ha a mese megnevezésénél maradunk, akkor én voltam egykor Huitzilopochtli. A vérszomjas isten. Egy Harcos asszony és egy szerelmes Angyal fia.

És most visszamegyek, hogy szembenézzek a testvéreimmel, akiket azokban az ősi időkben megöltem.

Pár percig nem kaptam levegőt. Aztán viszont újabb kérdés jutott eszembe:

- És Ágnes ki volt?

Aaron Ágnesre nézett, aki nyugodt hangon válaszolt:

- A Szellemi népeknél nem olyan fontos az egyéni élet. A földre születéshez csak kiválunk a közös szellemi tudatból, és az életünket befejezve visszasüllyedünk oda. A legtöbben nem őrizgetjük sokáig a földi személyiségünk merev kereteit. Vannak azért köztünk is, akik évezredeken át megtartják az egykori énjüket, és azzal jönnek vissza újra és újra, de nem ez a jellemző. Nálunk elég gyorsan közössé válnak a tapasztalatok, az élmények, az érzések, és közös lesz a bűn is.  

Tehát bárki is volt ott abban a múltban Angyalként, ő én voltam. És most én is visszamegyek, hogy vállaljam a felelősséget azért a tettért.

Ágnes ezt olyan komolyan és olyan magától értetődő magabiztossággal mondta, hogy alig ismertem rá. Hova lett az a kétségbeesett nő, aki pár hónapja még hisztériás rohamot kapott, amikor Aaron angyalokról és ufókról beszélt neki? Most meg mintha mindent tudna már a népéről, a világról. És önmagáról.

Jó neki – gondoltam. – Vagy mégsem? Nem biztos, hogy én ilyen nyugodt tudnék maradni, ha egy ehhez hasonló, vérrel és tragédiával teli múltat fedeznék fel magamban.