Reggel Aaron
autót bérelt, és elindultunk Teotihuacanba. De eleinte úgy tűnt, hogy a
városból se fogunk kijutni. Lépésben araszolt a kocsisor, dudálva, a sofőrök
hangos káromkodásával kísérve. Néha kicsit meglódult az iram, aztán újra
bedugult az út. Negyedóra után végre lehetett kicsit tempósabban haladni,
amikor egyszer csak egy barna egyenruhás alak leintett minket.
Közlekedési
rendőr volt, és közölte velünk, hogy átléptük a megengedett negyven kilométeres
sebességet. Ez amúgy viccnek hangzott, mert talán harminccal mehettünk,
ugyanolyan ütemben, ahogy a többi autó előttünk és mögöttünk. De a rendőr
minket szúrt ki. Azt mondta, fizethetünk most neki nem hivatalos bírságot, vagy
feljelent minket, de az jóval többe fog kerülni.
Ez akkora
pofátlanságnak hangzott, hogy először azt hittem, rosszul értettem. Aaron is
gondolkozott egy ideig, aztán megkérdezte, lehetne-e valamivel kevesebb az a
bírság. A rendőr kicsit engedett az árból, azt Aaron kifizette, aztán mentünk
tovább.
- Kevés a
fizetésük – mondta Aaron. - Ez náluk a kiegészítő jövedelem, a mordidas. Azt
jelenti, morzsák. Hát elég nagy morzsát csípett le most rólunk.
Kicsit
ütemesebben tudtunk haladni, de még mindig a város sűrűn lakott részénél
jártunk. Az egyik kereszteződésnél Aaronnak vészfékeznie kellett, mert jobbról
a piros lámpa ellenére kanyarodott elénk egy kocsi. Most persze nem volt
rendőr. De pár méter után megint ott integetett nekünk egy újabb barna ruhás
ember. Hát ez már sok! Aaron is hasonlót gondolhatott, mert elég merev arccal
húzta le az ablakot.
A rendőr közölte,
hogy nem álltunk meg a stoptáblánál. Melyiknél? Ott, annál a mellékútnál. De
hát mi nem is arról jöttünk, ezen a főúton haladunk már jó ideje.
De minden hiába,
ő is közölte, hogy vagy fizetjük a mordidast, vagy írja az infracciónt, a drága
hivatalos bírságot.
Aaron Ágnesre
nézett, és elnevette magát. Aztán alkudozott egy kicsit itt is, és fizetett.
Mikor elindultunk, megkérdezte Ágnest:
- Melyikünk érzi
még úgy, hogy tartozik ennek a népnek? Szerintem a rendőröket már jóllakattuk
ennyi morzsával. Talán továbbléphetnénk.
Ágnes is
bólogatott, és én is egyetértettem. Végre gyorsult az iram, lehetett normális,
negyvenes sebességgel haladni. Már a város szélén jártunk, amikor újra feltűnt
egy rendőr.
- Na ne! – mondta
Aaron.
De újra
leállítottak minket. A rendőr körbejárta az autót, és azt mondta, rossz a
lámpa. És kérte az autó papírjait. Meg az útleveleinket. Aaron összeráncolt
homlokkal nézett Ágnesre, miközben a papírokat keresgélte.
- Ez már nem
stimmel. Ezt nem mi csináljuk.
A rendőr
lapozgatni kezdte az iratokat, és újabb problémát talált. Azt mondta, ez sokba,
nagyon sokba fog kerülni.
Láttam, hogy
Ágnes megfogja a nyakláncán függő kis szitakötő-medált, és becsukja a szemét. A rendőr megvakarta a tarkóját. Köhintett egyet.
Levette és újra visszatette a tányérsapkáját. Körbenézett.
Aztán lehajolt az
ablakhoz, visszaadta az iratainkat, és azt mondta:
- Minden rendben
van, senor. Látom, hogy maguk tisztességes emberek. További jó utazást! – azzal
köszönésként a sapkájához emelte a kezét.
Aaron nem
kérdezősködött. Eltette a papírokat, és indított. Ahogy elhajtottunk,
visszanéztem, és láttam, hogy a rendőr leinti a következő autót.
- Te voltál? –
kérdezte Aaron Ágnestől.
- Nem, én csak
megkértem valakit, akinek nagyobb itt a befolyása - mosolygott Ágnes, és megsimította a medálját. –
Guadalupe fénye messzire sugárzik.
- Hát, ezért is
jó, ha az ember Angyalokkal utazik – sóhajtott megkönnyebbülten Aaron.
Úgy tűnt, az út
is megtisztult előttünk. Kisebb lett a forgalom, és ettől kezdve nem volt
előttünk újabb akadály. A várost elhagyva, alig háromnegyed óra múlva
megérkeztünk Teotihuacanba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése